„A jó pap holtig tanul”

Beszélgetés a 2004-ben aranymisés Somlai József atyával, Kistarcsa plébánosával

Atyát sokan ismerik Kistarcsán: a falu közszereplője, formálja a katolikus hívek lelki életét. A rendszeres templomlátogatók minden héten találkoznak vele – mint lelki vezetővel. De mást nem tudunk róla. Pedig ő is ember, szeretett játszani, énekelni, sportolni, szívesen találkozik régi barátokkal, paptársakkal. Az ötven éves papi pályáról és az ahhoz vezető útról beszélgettünk.

– Milyen kisgyerek volt?

– Mint a többi, se nem túl jó, se nem túl rossz. Még fiatalabb koromban átlagos, utána erős közepes voltam. A papnevelő intézetben, a vége felé feltornásztam magamat: egy szemeszterben voltam jeles, az volt a csúcs. Különben az erős középosztály elején lehettem nagyjából.

– Van olyan iskolai barátja, akivel még most is tartja a kapcsolatot?

– Az érettségizettekkel manapság is összejövünk, még olyan tizenöten vagyunk.

– Miről szoktak beszélgetni ezeken az összejöveteleken?

– Amikor az elmúlt rezsimben tartottunk találkozót, elhatároztuk, hogy politikáról nem beszélünk, mert azon össze lehet veszni. A jelenről beszélgetünk, az életünkről, kinek hogy sikerült. A gyerekkoromra rányomja bélyegét, hogy mi egy külön telepen laktunk, elég messze a várostól, két és fél kilométerre volt az iskola, ahova bejártam.

– Hol lakott Atya?

– Újpesten, Megyeren a Vízműveknél. Apukám ott volt telepvezető, főgépész, és az egész gyerekkoromat, ifjúkoromat Megyeren töltöttem. Az újpest-megyeri plébániához tartoztam, ott voltam az ifjúsági csoport jegyzője, titkára, sokat szerepeltem műkedvelő gárdában, énekkarban. Egyházközségi otthonunk volt, ott fociztunk, pingpongoztunk. Ezek voltak az ifjúévek. Vasárnap két misén voltam, a tízesen énekeltem, a féltizenkettesen pedig ministráltam.

– Akkor Atya gondolt már arra, hogy később pap lesz?

– Nem, én érettségi után két évet kihagytam. Elkerültem egy nagyon jó lelkigyakorlatos közösségbe, és ott alakult ki bennem az a gondolat, hogy papi pályára megyek. Jezsuitákkal tartottam elég szoros kapcsolatot, akkor már nagyjából szétszórták őket, de a Mária utcában jó lelki napokat tartottunk.

– Minden pap máshogy kapja a hívást. Ez hogy történt?

– Régebben más világ volt, mi vallásos társadalomban nőttünk fel. Tizenhat éves voltam, amikor az oroszok bejöttek, három év után a kommunizmus is bejött. Mi hetente két hittanórán vettünk részt. Vasárnap – még ha kötelező volt is Szentmisére menni – mégis csak elmentünk. Így, hogy az ember vallásos dolgokkal foglalkozik, máshogy kapja azt a gondolatot, hogy pap lesz, mint most. Ez nem rögtön jött, két évig gondolkodtam rajta, 1949-ben kerültem be a Váci Szemináriumba.

– Mi volt az a pont, amikor úgy érezte, hogy a Jóisten ide hívja?

– Láttam az ottani papok életét, megtetszett a szolgálatuk, a magatartásuk. Gondoltam, hogy nekem is ez felelne meg legjobban. Hogy mi volt az a döntő pillanat, az lassan alakult ki. Formálódik az ember. Én úgy vettem észre, hogy a jó példa vezérelt.

– Ki volt a példaképe?

– A plébánosom Megyeren, Márk Lajos. Éppen itt volt Kistarcsán öt évig internálva, amikor én elmentem kispapnak. Ötöd éves voltam, amikor szabadult. Mire újmisés lettem, már ott volt a plébániámon. Nagyon karakán embernek tartottam őt, kiállt a tanítás mellett, egyházhű volt. Jellemében, becsületében nem lehetett megtámadni. De ilyenek voltak a segítőtársai is.

– Hogyan teltek a szemináriumi évek?

– Nekem nagyon tetszett. Élmény volt, bár bennem volt a drukk, hogy hogyan felelek meg a követelményeknek. Ott az ember tanuló marad. Imádkoztunk és tanultunk. Nagyon szép éveket töltöttem Vácon, három évig ott voltam, az állam aztán megszüntette a papnevelő intézetet, onnan Egerbe mentem két évre. Amikor az utolsó vizsgámat is letettem, azt mondtam, nincs többet tanulás, most már az életben kell megállni a helyemet. Ámbár a jó pap holtig tanul. Káplán koromban még évente kötelező vizsgákra kellett menni, mert ez hozzá tartozott a papi élethez. Nem voltunk elkényeztetve, mint most.

– Most elkényeztetik a kispapokat?

– Hát tökéletesen. Mi egy héten egy kancsó meleg vizet kaptunk, az volt a heti adag. Hideg vízben mosakodtunk, lavórban hordtuk ki a vizet a cellánkból. Mi söpörtünk, mi takarítottunk, nagyon egyszerű körülmények között. És huszonkettőből tizenegyen maradtunk, de ebből senki nem lett hűtlen. Ma úgy van, hogy elmegy a kispap a szemináriumba, hogy eldöntse, akar-e pap lenni. Mi azért mentünk oda, mert papok akartunk lenni. Ez a mondás a kalocsai érsektől, Dr. Bábel Balázstól származik. Ma más körülmények vannak. Az élet sokkal fényűzőbb, könnyebb és mégis sokan elmennek.

– Izgult az első szentmise előtt?

– Ötven év távlatából már nem emlékszem. Inkább a Szentbeszédek izgattak, mert azokat meg kellett tanulni, ráadásul én olyan helyen kezdtem, ahol nem szószékről, hanem az oltártól kellett beszélni. Megyeren voltam újmisés pap, kisegítettem. Amikor elmentek a papbácsik szabadságra, akkor engem állítottak be. Az biztos, hogy az újmisémen az éneket nem a legtökéletesebben énekeltem. Ott nem kellett prédikálni, mert más volt a szónok. Azért még most is drukkal kezdem a Szentmisét, és midig örülök, amikor az Ament a végén ki lehet mondani. Az emberben mindig van egy feszültség, hogy hogyan tudja elmondani azt, amire készült. Még ötven éves papi szolgálat után is.

– Hogyan készül egy Szentmisére?

– Minden vasárnapnak megvan az evangéliuma, arról lehet beszélni. Volt olyan plébánosom, aki azt mondta, hogy egy évig a hitről legyen szó. Az nagyon nehéz volt. Sok könyvet kellet elolvasni, összeszedni és kijegyzetelni a gondolatokat. Vannak speciális vasárnapok, amikor nem az evangéliumból vesszük a témát. Nem szeretek úgy odaállni, hogy nem tudom, miről fogok beszélni. Leírom magamnak. Sohasem fordult elő az, hogy jegyzet nélkül mentem volna a szószékhez.

– Atya nagyon sokszor idéz íróktól, költőktől. Van kedvenc szerzője?

– Különös kedvenc íróm vagy költőm nincs. Inkább azokat az idézeteket szedem össze, amiket egy-egy író vallásos témában mond. Az a híveknek is sokat jelent, hogy egy híres ember miként gondolkodik vallásos témákban. Amikor könyvet olvasok, mindig a kötelezettségemnek teszek eleget. Anyagot gyűjtök Szentbeszédhez, vagy újságcikkhez. Több történelmi témát dolgoztam fel a helyi újságba, vagy a kalendáriumba. Mindig azokat a témákat olvastam el, amire szükségem volt. A szórakoztató irodalmat nem szoktam olvasni.

– Össze tudná számolni, hogy az ötven év alatt körülbelül hány gyereket keresztelt meg?

– Nagyon nehéz. Itt most évente negyven-ötven keresztelés van. Tíz év alatt hat-hétszáz gyerek lehetett Kistarcsán. Körülbelül ugyanennyi lehetett Rákoscsabán. Más helyen többen voltunk. Öt-hatezer gyerek lehetett nagyjából összesen. Kecskeméten hat-nyolc gyereket is kereszteltünk egyszerre, mert az egy negyvenezer lelkes plébánia volt. Tanyáról is bejöttek keresztelésre, mivel ott tizenöt kilométeres körzetben nem volt templom. Életem egyik csúcspontja a kecskeméti tanyavilág, ahová kemény motorozással lehetett kijutni. Most, harmincöt év után meghívtak az ottani ministránsok, akik hatvanketten vannak a tablón. Nagyon örültem, a meghívásnak. Megkérdezték, hogy ha öten összejönnek elmegyek-e, mondtam, hogy elmegyek. Hát huszonnégyen voltak. El is jöttek közülük elég sokan az aranymisémre is. Hét évig szolgáltam ott, nagyon nehéz volt, iskolákban miséztem.

– Kivel osztja meg, ha nagy bánata vagy öröme van?

– Mindenképpen a Jóistennel. Továbbá mi szeretünk papi közösségben lenni. Nagyon jó a kerületünk, együtt vagyunk névnapjainkon, búcsúinkkor, keressük egymást. A pap csak a Jóistennel osztja meg az örömét.

– Atyának sok halálközeli élménye van. Mit mond annak az embernek, aki pár perc múlva a Jóisten előtt fog állni?

– Aki ennyire közel áll a halálhoz, az vagy fájdalmakkal küzd, vagy nincs eszméleténél, tehát voltaképpen nem is lehet vele kommunikálni. Inkább előzőleg, mielőtt még ebbe az állapotba kerül, akkor lehet őt jóra kérni, vagy bűnbánatra indítani. Legalább a halál küszöbén gondoljon arra, hogy szép volt-e az élete, milyen hibái voltak, helyt tudott-e állni, ahogy a Jóisten elgondolta róla. Sokan mindent az utolsó pillanatra próbálnak sűríteni, aztán vagy sikerül, vagy nem. A család is olyan, hogy sokszor az utolsó pillanatra hagyják a papot és talán nem is sikerül a haldokló beteggel találkozni. Egy dogmatikai tanárom azt mondta, hogy a Szentkenet szentsége azoknak ér valamit, akik elhatározták, hogy keresztény módon akarnak élni és meghalni.

– Hogyan távoznak azok, akik valóban vallásos életet éltek?

– Akik vallásos életet élnek, kevésbé félnek a haláltól. Sokan vannak, akik vágyódnak már a halál után, mert sok nehézség volt az életükben. Hiszik azt, hogy amit a földi életben szépen és jól végeztek, az majd folytatódik az Örökkévalóságban. A vallásos ember másképp néz az örök élet felé. A hitetlen ember meg sehogy se néz, mert él egyik napról a másikra, utána pedig a nagy semmiségbe zuhan.

– Atya kórusban énekelt. Van kedvenc kórusműve?

– Mi általában vallásos témákat énekeltünk. Mint civil tizenkét éves koromban zeneművészeti akadémiás voltam, de csak kórusban. Bárdos műveket énekeltünk az iskolásokkal. Kedvenc darabom ott nem volt, énekeltük azt, amit az iskolások énekelnek. Mint egyházközségi énekkaros rendszeresen előadtunk Passiót, Pétert és egyéb mellékszereplőket énekeltem. Vácon százan voltunk a szemináriumban. Negyven-ötven énekesből állt a kórusunk, aztán egy kamarakórus tizenöt fővel, és egy még kisebb nyolc kispappal. Ez egy kicsit nehéz volt, mert egy szólamot ketten énekeltünk és nem lehetett elbújni.

– Milyen szólamot énekelt?

– Vácon három évig basszus 1-et. Ott négy szólam volt: tenor1, tenor2, basszus1, basszus2. Azután kivették a mandulámat, Egerbe kerültem, ott pedig tenor 1-et énekeltem. Nagyon örültem neki, mert legalább szólamot lehetett énekelni. Egerben hatalmas énekkar működött, egy nagyon komoly énektanár vezette a kórust. Tökéletes hangja volt, zongorázott, orgonált. Keményen fogott bennünket, mindenkinek el kellett énekelni a szólamát külön, egyenként. Nem lehetett megbújni a tömegben.

– Az imádságon kívül honnan merít erőt feladata elvégzéséhez?

– Meg kell köszönni a Jóistennek az egészségi lehetőségeket. Próbálok vigyázni a kondíciómra, egészségemre. Hogy ilyen lettem, nem tudom, miért lettem ilyen, pedig elég kemény időszakokat éltünk. Azelőtt kerékpároztam, a tanyavilágban motoroztam, hosszú kilométereket gyalogoltam. Mások is viszik az élet terhét hetven évesen. Örülök, hogy így bírom még.

– Ezek szerint Atya sportolt is?

– Kimondottan élsportot nem űztem, de mindenhez értettem. Eveztem, úsztam, pingpongoztam, síztem, korcsolyáztam. Na bokszolni nem bokszoltam. Egy régi törvény szerint a tíz éven felüliek, akik középiskolások lettek, félkatonai, ún. levente foglalkozásokon vettek részt. Volt egy evezős szakosztály is Újpesten, és oda lejártunk evezni két nyári szezonban.

– Mik a legszebb élmények a papi életéből?

– Nagyon szívesen emlékszem vissza az újmisés időszakomra. Az első káplánhelyem a legkedvesebb. Nagy örömmel gondolok vissza az ezüstmisémre és természetesen az aranymisémre is. Ezek nagy állomások az ember életében. Mindig jó visszagondolni arra, ami a templomban siker, például egy szép elsőáldozás, vagy bérmálkozás.

– Meséljen a legszebb karácsonyáról!

– Gyerekkoromban voltak a legszebb karácsonyok. Csengettyűre beszaladtunk a testvéreimmel a gyönyörűen feldíszített karácsonyfa alá. Ez nagyon boldog időszak volt, amikor így ünnepeltük a Jézuska várást. Papi koromban a kecskeméti tanyavilágba mentem ki misézni. Olyan vonaton mentem, ahol még vaskályhával fűtöttek a vagonban és négy-öt kilométeres utat gyalogoltam erdőn-mezőn keresztül, míg kiértem a pusztai iskolába, ahol miséztem. Ez egy jellegzetes éjféli mise volt, aztán másnap az első járművel jöttem vissza a Kecskeméti Nagytemplomba, ott folytattam a karácsony ünnepét.

– Mostanában hogyan ünnepli a karácsonyt?

– A pap nem ünnepel se karácsonykor, se húsvétkor, a pap hajt és dolgozik, de együtt ünnepel a hívekkel a templomban. Legfeljebb karácsony másnapján elmegyek a húgomhoz, ott együtt van a család. Ajándékot kapok a hívektől, ismerősöktől, még talán többet is, mint amennyit érdemlek.

– Hány éve él Kistarcsán?

– 1990. szeptember 1-jén jöttem.

– Szeret nálunk lenni?

– Én mindenhol szeretek lenni. A legkeményebb és legnehezebb hely is jó volt, nekem sehol nem voltak rossz híveim. Mindenhol várt rám kemény feladat, de mindenkinek annyi munkája akad, amennyit keres.

– Mit mond útravalóul a 2005. évre?

– Mindenkinek a saját kezében van az élete. Igyekszünk sok jót kialakítani: járni azon az úton, amit a Jóisten kijelölt számunkra. Az Ő akaratát észrevesszük a sugallatokban. Ehhez hozzá tartozik, hogy az ember a testi épségére is vigyázzon, ne legyen önpusztító életű. A sok szellemi irányzatban, ahol az ember eltévedhet, találjuk meg a vallásos lelkületet, és sok szép szellemi értéket gyűjtsünk. Megmaradni így azon az úton, amin járnunk kell. Amit Isten kijelölt számunkra és a lelkünk is tudjon több és több lenni. Próbáljuk az életünket úgy irányítani, hogy ne csak magunkat, hanem a környezetünket is jobbá tegyük!

 – ha –

2004. november

Megjelent a Kistarcsai Kalendárium 2005-ös számában 46-51. oldalon