Görbe József atya 1959-ben született Gödöllőn, majd 1987-ben szentelték pappá. Azóta több helyen is szolgált, de ami minket érint, 2004-től csömöri plébános, 2009. augusztus 1-jétől pedig Kistarcsa plébánosa is. Áthelyezése kapcsán beszélgettünk.

Dr. Beer Miklós püspök úr a bemutatásodkor panaszolta, hogy egyre kevesebben hallják meg az Úr hívását. Te mégis meghallottad! Hogyan lettél pap?

Én fiatalkoromtól kezdve az igazságot kerestem, tudni akartam, mi az igazság. Még amikor bevonultam a szemináriumba, akkor is figyeltem a tanárokat, hogy ők igazat mondanak-e. Vagyis hiszik-e azt, amit mondanak. Az érettségitől kezdve két és fél, vagy inkább három éven keresztül ez szívós, napi gondolkodást jelentett. Olvastam ilyen könyvet, olyan könyvet, mikor vallásost olvastam, akkor vallásosnak éreztem magam, tényleg van Isten, amikor meg nem, akkor nem, akkor elbizonytalanodtam. Végül a katonaság alatt ért egy olyan dolog, amit Isten-élménynek nevezhetünk, amitől kezdve már tudatosan kezdtem el gondolkodni azon, hogy ha van Isten, akkor viszont másként kell élni. Azt nem tudtam hogyan, csak hogy másként, mint eddig éltem. Közben meg a lányokban egyikben sem találtam meg az igazit, mindegyikben találtam valami hibát. Végül aztán oda jutottam, hogy akkor megpróbálom a kispapságot. Kispapnak is úgy mentem, hogy megpróbálom kideríteni teljes mélységében ezt az igazságot, és ha közben van hivatásom, akkor pap leszek.

Most pedig Kistarcsára kerültél. Úgy tudom, Kistarcsa eddig sem volt ismeretlen számodra.

Valóban, úgy is mondhatnám, hogy egy kicsit gyermekkorom élményének világába csöppentem vissza, mert itt voltam minden nyáron legalább két hetet, és télen is volt, amikor egy hetet. Itt nyaraltam az édesanyám húgánál. Úgy is mondhatnám, gyermekkorom legszebb nyári élményei szinte kivétel nélkül ide kötődnek, persze nyilván Gödöllőhöz is, de hát itt azért egész más élmény volt az unokatestvéreimmel, nagy szabadságban, más mint otthon.

Papságodban új helyzet neked is, hogy egyszerre két, viszonylag nagy egyházközséget kell ellátnod. Hogyan éled ezt meg?

Egy pap számára nem az a probléma, hogy kétszer annyi az ügye, tehát kétszer annyi temetés, kétszer annyi keresztelő és kétszer annyi minden. Hanem sokkal inkább az, hogy ne érezzék azok, akiknél most nem vagyok – jelen esetben a csömöriek –, hogy ők valamivel is kevesebbet kapnak. Miközben persze ők is érzik és én is tudom, hogy kevesebbet kapnak. Nagyon nehéz az embernek fenntartani azokat a kapcsolatokat, programokat, amik eddig maguktól értetődőek voltak. Most ezt mind össze kell egyeztetni az itteniekkel. Például Stella Leontint meghívtam ide lelkigyakorlatozni, és az első reakció az volt, hogy nekik még nincs is lelkigyakorlatozó, hogy mindent ide szerzek először. De egyszerűen lehetetlen mindenhova pont ugyanazon a napon lelkigyakorlatozót szerezni. Tehát lelkileg, érzelmileg a nagyobb kihívás ez a két egyházközség, nem pedig azért, mert több a munka. Lelkileg megterhelő, hogy sokszor lehetetlen úgy intézni bizonyos ügyeket, hogy egyik fél se érezze egy kicsit se elhanyagolva magát.

Az azért pozitívum, hogy József atya itt maradt segíteni. Vele hogy osztottátok fel a munkát?

József atya tényleg nagyon áldozatosan a papi lelkiségéből nagyon hősiesen adakozik, ami azt jelenti, hogy a miséket teljes lelkesedéssel és szeretettel vállalja, soha meg nem kérdőjeleződik benne, hogy neki most miért kell kettőt vagy hármat misézni. Tény az, hogy ha ő nem lenne, akkor összeroskadtunk volna. Olyan nagy változás, olyan nagy fordulat állt volna be itt az életünkben, annyira kevés lett volna a szentmise az előzőekhez képest, hogy ezt jó szívvel nem tudta volna felvállalni egyikünk sem. A híveknek ez nagyon nagy megpróbáltatás lett volna, és nem is értették volna ezt az egészet.

Nagy sikere volt az egyházközségi évnyitónak. Lesz ennek folytatása?

Igen, de ilyen nagyszabású együttlétekre, a közösség ilyen nagy tömegű megélésére nincs szükség, csak évente egyszer-egyszer. Sokkal inkább szét kell szedni az érdeklődési köröket, a fogékonyságot, a befogadókészséget, a hajlamot, ezért tehát sok csoportot, sokféle közösséget kell kialakítanunk, és ezek a nagyobb közösségi élmények a kis közösségekben kell, hogy aztán gyökeret verjenek. És amikor így „nagyban” együtt vagyunk, akkor egymásra tudunk csodálkozni, hogy jé, mennyien vagyunk, nem is tudtuk, hogy ennyire sokan tényleg Krisztushoz tartozunk, és szeretjük az Urat. Azt kell majd most a kistarcsaiaknak megérteniük, hogy az előadások, a bibliaórák, a felnőtt hittanok és az a sokminden más, ami jönni fog, a vetítésektől, a filmklubtól kezdve, ez mind, mind lehetőség arra, hogy bekapcsolódjanak ebbe a vérkeringésbe, ebbe a krisztusi életbe. És ha ők ezt megértik, akkor rá fognak jönni arra, hogy a kereszténység lényege tényleg ez a közösségi élet. Hogy az önzésünket föl tudjuk számolni és nagylelkűek tudunk lenni, és amikor tudjuk, hogy mennyi minden dolog lenne még, akkor is időt szakítunk arra, hogy meghallgassunk egy előadást, hogy elmenjünk egy közös kis együttlétre. Itt annyi gyönyörű kezdeményezés van, amit nem is én indítottam el, itt van például a MÉCS közösség, ami az első látogatásomkor egészen megdöbbentett. Nagyon mély, életrevaló kapcsolatok ezek. Remélem, ezekbe a kis közösségekbe minél többen bekapcsolódnak.

Említetted a bibliaórát, felnőtt hittant, melyek valóban újdonságok nálunk. Mit kell róluk tudnunk? Kinek szólnak ezek?

A bibliaóra hétfő esténként van az esti szentmise után a templomban. Ez minden érdeklődő számára látogatható. Ilyenkor az ember megismerkedik testközelből az Igével. Ilyenkor rajzolódik ki előtte az, amire még nem is gondolt, hogy ez az egész szöveg élő valóság. Ez itt éli az életét, de nem nélkülünk, hanem bennünk. Csak nem tudunk róla. Gyökeret ver bennünk egy-két mondat, egy-két szó, egy-két krisztusi példabeszéd, és utána ki fog derülni, hogy mindaz, ami eddig nem vert bennünk gyökeret, az ugyanúgy várja, hogy megtermékenyíthessen minket, hogy aztán életet adjon nekünk. Ilyen értelemben a bibliaóra az egész keresztény életünk egyik fundamentuma. Ennél alapvetőbb csak a szentmise áldozat. Mert a bibliaóra a szentmise áldozatnak egy részét, az igeliturgiát emeli ki és ezt az igeliturgiát a maga teljes alaposságával próbálja meg föltárni, az emberek elé vinni. Ezért az egyik legfontosabb a bibliaóra, amire mindenkit szeretettel várunk.

A felnőtt hittanra 20–25 év fölöttieket várunk. A többinek még az ifjúságiakkal kellene együtt lenniük, hogy motiválják őket, hogy legyen kire fölnézniük a fiatalabbaknak. Ez után kellene jönniük a felnőtt hittanra, és itt egy egészen új látószögből megközelíteni a hitüket. A hitünk tanítását a Katolikus Egyház Katekizmusából vesszük. Ez olyan hatalmas, olyan érett, hogy valószínű 5–6 év kell, mire a végére jutunk, úgyhogy mire egyszer végigbeszéltük, utána szinte kezdhetjük is elölről.

Még egy változásról nem beszéltünk, az irodai órákról.

Az irodai órák azért nagyon fontosak, mert két községgel az ember nem tud boldogulni, csak akkor, hogyha vannak időpontok, amikor megtalálható. Itt megint az a problémánk, hogy Kistarcsán megtalálható vagyok, Csömörön meg csak úgy néha felbukkanok. De akárhogy is, ezekben az időpontokban Csömörön is és Kis­tarcsán is mindig van valaki a plébánián, aki várja a híveket, hogy gondjukat-bajukat intézzék. Egyébként Kis­tarcsán a vártnál sokkal jobban indult ez el, mert amikor iroda van, akkor itt vannak és rányitják az emberre az ajtót. De az irodai órák nemcsak a konkrét ügyintézésre valók, hanem egy kicsit fogadóórák is, tehát ha valakinek ügyes-bajos lelki, családi problémája van, és szeretné azt megbeszélni, de nem a gyóntatószékben, hanem egy kicsit szabadabban, kötetlenebbül, akkor annak ez kiváló lehetőséget nyújt a személyes beszélgetésre a plébánossal.

Püspök atya néhány évvel ezelőtt beindította az akolitus képzést az egyházmegyében. Úgy tudom, ez neked is szívügyed. Mi ez az akolitusság?

Az Egyház felfedezte azokat a régi értékeit, amelyeket korábban feledésnek engedett. Ilyenek a kisebb rendek, például az akolitus rend. Ezek hívő vallásos családapák. Csömörön most fognak két férfiembert akolitussá avatni. Ők lényegében lelkipásztori segítők, az a feladatuk, hogy a lelkipásztornak azokban a dolgaiban segítsenek és vállaljanak szerepet, amit nem szükségszerű, hogy felszentelt pap végezzen. Ilyen például a beteglátogatás, amikor nem kell gyóntatni, csak áldoztatni, egy akolitusnak sokkal több ideje adódhat arra, hogy mondjuk egy idős néninél ne csak a szentáldozást szolgáltassa ki, hanem leüljön, beszélgessen is vele, és így az együttlétben ez az idős néni meg legyen ajándékozva a szeretettel. Más oldalról az akolitusnak az a feladata, hogy a lelkipásztor személyes kapcsolatait erősítse úgy, hogy közben a lelkipásztor nincs jelen. Kicsit olyan ez, mint ahogy Krisztus nevében a papok munkálkodnak, Krisztus megy oda, ahova a pap megy, ugyanígy az akolitus, ha belép valahova, akkor a lelkipásztor lép be oda, amikor valahol nyújtja a kezét, akkor a lelkipásztor nyújtja. Nagyon örülnék, ha itt meglett, érett édesapák jönnének és zaklatnának engem azzal, hogy „atya, szeretnék én is akolitus lenni”, és minél több akolitus lenne az egyházközségben, annál inkább, mint a kovász át tudnák járni ezt az egyházközséget, és a lelkipásztori tevékenység annál látványosabban tudná felszántani a lelkeket.

Csicsiri Ferenc

Jelenlegi plébánia:
Csömöri plébános oldallagosan (2004. VIII. 1. – )
Kistarcsa plébániai kormányzója (2009. VIII. 1. – )
Áldozópap (1987 – )
Inkardinált (1986 – )

Korábbi feladatkörök, címek, kitüntetések
Szenátusi tag (2003 – 2008. III. 7.)
Nézsai plébános (1994. VIII. 1. – 2004. VIII. 1.)
Vác-Deákvár káplánja (1993. II. 1. – 1993. VIII. 1.)
Váci Szt. József Kollégium igazgatója (1993. VIII. 1. – 1994. VIII. 1.)
Kiskunfélegyháza káplánja (1992. VIII. 1. – 1993. I. 31.)
Rákospalota káplánja (1991. VIII. 1. – 1992. VIII. 1.)
Rákoskeresztúr káplánja (1989. VIII. 1. – 1991. VIII. 1.)
Rákosliget káplánja (1988. VIII. 1. – 1989. VIII. 1.)
Csongrád káplánja (1987. VIII. 1. – 1988. VIII. 1.)