Az énekkar

Ki ne ismerné az Éliás Tóbiásról és a kertbe ment tikokról szóló nótát, amelyben kérdésessé válik a dödölle nevű étek elfogyasztása? És vajon ki kóstolta már ezt a finom göcseji parasztételt? A Vivace kórus bizonyára. Ugyanis idén októberben Zalaegerszegre látogattunk.
Időjárás jelentés: esni fog. Hát persze, hiszen kirándulni megyünk, törvényszerű, hogy néhány esőfelhő felettünk fog elhaladni. Nem számít, akkor is elindulunk, és jól fogjuk érezni magunkat. Pénteken délután munka végeztével mindenki autóba pattant kis családjával és irány Zalaegerszeg. Na, ez az „autóba pattanás” nem is olyan egyszerű dolog, főleg ha két kisgyerek (egyeseknél három) is utazik. Babaőr, légzésfigyelő, kiskád, kicsi kenőcs, nagy kenőcs, még egy kenőcs, ötszáz kiló pelenka, egy kis keksz az útra, még néhány póló, és „drágám az esőkabátot eltetted?”, aztán „hoppá, a fürdőruha otthon ne maradjon, hátha lubickolni is fogunk, de akkor tegyünk be a gyereknek vízibugyit!” oké, indulás. „Szívem, tudod merre kell menni? Hát persze drágám, majd a GPS megmondja. Szívem, nem láttad a GPS-t? Két pelenkázás között nem találkoztam vele. Itt volt a hátizsákomban. Kottákat vajon hozott valaki? Mehetünk. VÉGRE!”

Az aprónép

Az autózás fantasztikus élmény, főleg, hogy a gyerekek felváltva üvöltenek, nem baj, csak három óra és ott vagyunk. Besötétedett mire odaértünk a szállásra, a Zalaegerszegi Mindszenty József Általános Iskola és Gimnázium Kollégiumába. Gyors bepakolás után indultunk Becsvölgyébe, ahol a Vincze család hagyományos módon készített aszalt gyümölcseit kóstolhattuk meg. A dióval töltött aszalt szilva és a fahéjas aszalt alma illata betöltötte a kis szobát, ahol ízlelgettük a finom csemegét. A régi aszaló feketére edzett hatalmas tálcái és az aszalt finomságokkal megtöltött óriás kosarak láttán elgondolkodtam, vajon hány embernek kell itt nyaranta dolgozni, hogy télen is élvezhessük a szilva, az alma és a körte valódi aromáját. Vásárlás után visszamentünk a szállásra, majd kezdetét vette az esti műszak: vacsora („Egyél már kislányom, mert így holnapig se megyünk aludni!”), fürdetés (Oké, most már teljesen eláztattuk a fürdőszobát. Hallod, ne fröcsköld le apádat!), altatás („Hunyd be a kis szemed kicsikém, jó? … Most már tényleg csukd be a szemed! … Aludjál már kisfiam, mert az öcsédet még meg kell szoptatni! … Csönd legyen! Alvás!) Az esti rituálé végeztével kiszállingóztunk az ebédlőbe, hogy kezdetét vegye egy kis felnőttes beszélgetés. Az apukák kis pohárral, az anyukák babaőrrel érkeztek. Végre tudtunk egy kicsit egymással foglalkozni. Jót beszélgettünk. Aztán egyenként becammogtunk a szobába, hogy bírjuk a másnapi programot.
Szombat reggel gyors reggeli után útnak indultunk. Kisebb túlélőcsomag, fényképezőgép-tornyok, babakocsi, bébihordozó, térkép és miegymás: így jelentünk meg a zalaegerszegi skanzen bejáratánál. Az ország legrégebbi falumúzeuma azért érdekes, mert az itt látható göcseji parasztházak nem rekonstrukciók, hanem eredeti állapotukban lebontották, majd a helyszínen újra felépítették őket. Az itt található szenterzsébetfai füstösház az 1800-as évek paraszti lakószokásait őrzi; még ablaka sincs, csak néhány elhúzható retesz. A gyerekek persze a gágogók, iázók, mekegők, nyávogók és hápogók hadseregének örültek legjobban. A skanzen hátsó részében finnugor rokonaink ősi háztípusait építették fel. A finn házban még hagyományos szauna is épült.
Innen tovább indulva egy göcseji pálinkafőzdébe érkeztünk, ahol szakszerű felvilágosítást kaptunk a különböző párlatok készítésének fortélyairól és – a fiúk nagy örömére – kóstoló után vásárolni is lehetett az ízletes italokból. A pálinka megtette a hatását: mindenki jókedvűen, kimelegedve és éhesen érkezett meg az Erdőgyöngye étterembe, ahol érdeklődve vetettük bele magunkat a göcseji kulináris élvezetekbe. Hamarosan zalai prósza, dödölle, erdei gombaleves, vadhúsok és mártások illatoztak a „tányérakon”. Mármint a helyi tájszólás szerint nem tányért, hanem „tányérat” hoznak, ami esetenként „összekocca­nik”, meg „csörrenik”, meg „törrenik”. Bendőnket jól megtömve indultunk tovább az azáleás völgybe, ahol tavasszal százával virágoznak a rododendronok, de az erdő most is gyönyörű volt, a Magyarországon különlegesnek számító mamutfenyők és páfrányok ölelésében. Túránk csúcsán a bazitai tévétoronyra másztunk volna fel, de sajnos októberben már nem látogatható. Ezért lesétáltunk a dombról és tovább indultunk. Útközben megnéztük a nagylengyeli olajmező egy ma is működő olajhimbáját, majd a bödei Árpád-kori templomban pihentünk meg egy kicsit. Közkívánatra elénekeltünk néhány Taizé-slágert és megköszöntük a Jó Istennek, hogy ide is épségben eljutottunk. Visszaérve a szállásra gyorsan kipakoltunk, majd este fölzarándokoltunk a Jánka hegyi Gyuri Csárdába (elméletileg három perc, azonban hegynek fölfelé két gyereket cipelve fél óra), ahol újabb gasztronómiai élmény vette kezdetét. Az adagok láttán a desszertet már nem is mertük kikérni. Ezen az estén nem volt társasági élet. Mire a gyerekeket lefektettük, mindenki kellemesen elfáradt és álomba zuhant.

Túra

Vasárnap reggel kissé rekedt torokkal tartottunk egy rövid énekpróbát, ahol szerencsére a kották is előkerültek, majd futás a szentmisére. Szerencsére nem kellett messze rohannunk, a kollégiumból egy kis folyosó vezet át az iskola kápolnájának karzatára, ahol a Vivace énekkar énekelt. Míg a gyerekeink a pad alatt szöszmötöltek, mi elzengtünk néhány szép éneket a zalaegerszegi hívek és a kántor (aki épp meg volt fázva és nem tudott volna énekelni) örömére. A kecskeméti vendégatya és a szentmisére érkező családok meglepődve néztek föl a kórusra, hogy kik ezek, akik ilyen szépen zengik az alleluját. Az atya a szentmise végeztével boldogan köszönte meg a Vivace kórus szolgálatát. Minket is eltöltött a Szentlélek örömmel és hálával, hogy a mi kis csapatunk ismét együtt tudott ünnepelni. Persze túl sokáig nem tudtunk ezen elmélkedni, mindenki futott csomagolni, előkészülni a hazaútra, és még előttünk állt az ebéd, no meg a vetélkedő. A Gyuri Csárda stábja most is kitett magáért, sürgölődve hozták ki nekünk a finom zalai ételeket. A kóruskirándulások során már szokássá vált, hogy a helyi érdekességekből és látnivalókból, néhány ügyességi vagy logikai feladattal kiegészítve vetélkedőt szervezünk a résztvevő családoknak. Csak az nyerheti meg a játékot, aki az apró részletekre is odafigyel, megjegyez minden elhangzott információt. Az idei vetélkedőt (kisebb telefonos segítséggel) Csonka Zoltán családja nyerte, nem sokkal megelőzve Süli Roland és Rapai Bettina párosát. Ebéd után élményekkel gazdagodva indultunk haza, útba ejtve még néhány érdekességet.
Visszatérvén írásom elején említett Tóbiásunk kedvenc ételére, szóval, mi is az a dödölle? Egy jó nagy adag krumplit sós vízben megfőzünk, saját levében összetörjük, és annyi liszttel elkeverjük, hogy megálljon benne a kanál. Hagymás zsírt hevítünk, majd kanalanként beleszaggatjuk a liszttel elkevert krumplit. Tejföllel, zöldfűszerekkel magában is kiadós étel, nagy étvágyúaknak vadhúsok, sültek vagy pörkölt mellé köretként kínálhatjuk.
A Vivace kórus idén ünnepli fennállásának tizedik évfordulóját. Ezen alkalomból december 18-án karácsonyi koncertet rendezünk a kistarcsai templomban, ahová szeretettel meghívjuk a kedves híveket. Akik eljönnek, kérem, tekintsenek büszkén erre a kis csapatra. Nem csak azért, mert szépen tudunk énekelni (bár néha becsúszik egy-egy hamis hang, hiszen nem vagyunk profi énekesek), hanem azért, mert tíz éve töretlenül itt vagyunk, szolgálunk a szentmiséken, énekünkkel szebbé, elmélyültebbé varázsoljuk a liturgiát. Az elmúlt tíz esztendő sok változást hozott az életünkben. Időközben felnőttünk, iskolásból dolgozó emberekké, felelős családapákká, családanyákká, háziasszonyokká értünk. Énekeltünk jó pár esküvőn és keresztelőn, mulattunk a lakodalmakban, bejártuk fél Magyarországot a kirándulások alkalmával, de az együtt éneklés töretlenül megmaradt. Közben bevontuk a kórus életébe házastársainkat, gyerekeinket is. Nem volt eddig olyan év, hogy valaki közülünk ne jelentette volna be az énekpróba végén, hogy „Szeretném megosztani veletek az örömhírt: kisbabát várunk!”. Így a „kórusgyerekek” létszáma túllépte a húszat, nem számolva a jelenlegi pocaklakókat. (Mire ez a cikk megjelenik, nagy valószínűséggel ismét egy újabb kisbaba látja meg a napvilágot.) Az elmúlt tíz évben megéltünk néhány hullámvölgyet, néhány karvezető-váltást, de mindig képesek maradtunk működni. Nem hiába: a Szentlélek irányít bennünket. Az erős összetartozás, a valahová tartozni vágyás és az önfeledt, boldog éneklés ezt bizonyítja. Idén többen csatlakoztak hozzánk, reméljük ők is megtapasztalják majd a Szentlélek munkálkodását. A Család Évét ünnepelvén továbbra is kérjük a Szentlélek kegyelmének kiáradását közösségünkre, családunkra.
Hutter Anett