Teremtésvédelem

A Teremtés könyve szerint először a tengerek népesülnek be, aztán jelenik meg a szárazföld élővilága és csak utánuk az ember, amikor Isten már összes létfeltételeit megalkotta. Legkorszerűbb tudományos szakkönyveinkben is ugyanezt a sorrendet találjuk. Honnan tudták ezt azok, akik az Ószövetséget könyvekbe foglalták, ha nem isteni sugalmazásból merítették? És hozzáteszik: Isten azért rendezte ezt így, mert így látta jónak, vagyis irántunk való szeretetből.

„Szaporodjatok, töltsétek be a Földet és vonjátok uralmatok alá!” – olvassuk. Hát ezt az egy parancsot az emberiség tényleg teljesítette. Minden látható élőlényt legyőzött, látszólag még a természet erőit is, csak önmagát nem tudta legyőzni, megrészegülve a hatalomtól. Azt képzelte, hogy úrrá lett a természet erőin, anélkül, hogy tisztában lett volna annak mibenlétével. Hány ismeretlen állat- és növényfajt, népet, olvasatlan könyvtárakat semmisített meg a „homo sapiens” különböző ideológiák mámorában! Az iskolában azt tanultuk, hogy nincs messze az idő, amikor visszafordítják a Jeges-tengerbe ömlő nagy folyókat, hogy velük öntözzék a Szovjetunió déli tájait, mert a nagy Sztálin úgy látja jónak. Szerencsére erre már nem került sor, de olyan eltitkolt „kísérleti” atomrobbantásra igen, amellyel hatalmas területet tettek pokollá, hogy Csernobilról már ne is beszéljünk.

Assisi Szent Ferenc a természet felfedezéséből kisarjadt reneszánsz világszemlélet előhírnökeként Naphimnuszában ablakot tár a természet szépségére és egyben a Teremtő iránti hála csodálatos sorait fogalmazza meg.

Ellentmondásos a természethez a racionalista kor deizmusának viszonya. Voltaire „Menjünk és műveljük kertjeinket” konklúziója már az Istentől elszakadóban lévő, magára maradó ember sovány vigasztalása. „Ó természet, ó dicső természet!” – Petőfi a másik véglet, ő meg egyenesen isteníti a természetet.

A folyamat végállomása a természettől és Istentől egyaránt elszakadt ember, aki szomszédjai felé bezárult, de saját egyénisége sem különösebben foglalkoztatja, inkább a média rabja. Teljesen beszorult a maga világába, tipikus lelőhelye a városias települések, főleg megalopoliszok rengetege. Tőle nem várható az a belső megújulás, ami nélkül esélyünk sincs a környezettudatos társadalom kibontakozására. De ma már falvainkban is sok, a házak körüli gaztenger és lebetonozott telek, ahol semmi nem nő, ahol pedig nemrég családokat fenntartó kis gazdaságok voltak, miközben mai tulajdonosaik esetleg munkanélküli segélyen, talán kocsmákban tengetik életüket.

Ebbe a világba kívülről kell bevinni egy lelki forradalmat, amely az egyetlen elképzelhető kiutat jelentheti az ökológiai válságból az evangélium fényénél: mint keresztényeknek (a hit évében különösen) rá kell döbbennünk, hogy az örök élet szempontjából kell szemlélnünk ezt a világot is, ahol a keresztségben újjászülettünk, de „még nem nyilvánvaló, hogy mivé leszünk”.

Hiszen – ugyancsak Szent Pál szavai szerint – nem élhetünk úgy, mint a pogányok, akiknek nincs reménysége. Ne engedjünk az „úgyis mindegy” pesszimizmusnak, mert annak sem mostani, sem azt követő életünkről nincs mondanivalója.

Nyissuk ki szemünket a természetre, de úgy, ahogy Szent Ferenc és tanítványai, fölismerve, hogy a maga módján minden teremtmény Istent dicsőíti. Az ő tökéletessége iránti sóvárgást olvashatjuk ki a természet könyvéből, amely csúcspontját bennünk, emberekben érte el. Az emberhez szelídített természet a maga hangszereivel elkísér bennünket, ha nem tesszük tönkre, a maga nyelvén szólít, és jó lenne, ha unokáink életében sem némulna el!

A magunkra szabadított gonosz erőket pedig csak a jó szándékú emberek világméretű összefogásával, imádsággal és jó cselekedetekkel fékezhetjük meg, legyenek azok természetiek vagy természetfölöttiek. „Istennél semmi sem lehetetlen.”

Akkor hát mentsük a menthetőt – írom, miközben magam is elmentem a számítógépen ezeket sorokat.

Dr. Szám László