MÉCS-közösség csoportkép

Nyár közepén olyan elhatározásra jutottunk a Mécs családokkal, hogy minden hónapban, ha szép az idő, akkor előre megbeszélt időpontban közösen töltünk egy napot. Szeptemberben grilleztünk az egyik családnál, október 22-ére pedig Mátraszentimrét tűztük ki úti célul. Az odaút már önmagában felemelő volt, mert az őszi erdő, ahogyan a nap megsütötte a színeket, mindenkit jókedvre derített. Egyre feljebb és feljebb haladva a kanyarokban, néhány kilátónál be lehetett látni a hatalmas mélységekbe. A gyerekek nagyon élvezték ezeket a távlatokat, mi, felnőttek pedig a gyerekek örömein keresztül kicsit újra gyerekek lehettünk.

Fallóskútnál találkoztunk, ahonnan gyalogosan sétáltunk fel a Béke királynéja-templomhoz és a Mária-kápolnához. A templom kertjébe egy gyönyörű faragott kapun át léptünk be. A kertben lehullott avaron keresztül jutottunk el a templomig, ahol meghitt csend és nyugalom fogadott. Egy csöndes imára beültünk a templomba, majd megcsodáltuk a kápolnát és utána még a kertben időztünk. A gyerekek jókedvűen szaladgáltak és hangosan kacarásztak, mi felnőttek pedig nagyokat beszélgettünk. A tűzzománc stációknál is sok időt el lehetne tölteni, de ezt a sok kisgyerekkel most nem igazán tudtuk megvalósítani. Amíg jöttünk lefele a templomtól, többek között arról is beszélgettünk, hogy egy ilyen zarándokút nemcsak akkor nagy élmény, amikor aktuálisan átéljük, hanem később a vágy szintjén, lelkileg újra meg újra lehet benne kalandozni, bejárni a tetsző részleteket. És elindít egy olyan folyamatot is bennünk, hogy újra meg újra szervezzünk ilyeneket, mert jó ott lenni! Egy belső erő visszahív ezekre a helyszínekre, ahol megnyugvást és igazi békét éltünk meg egyszer.

Lefele jövet a gyerekek energiaszintjét felmérve az apukákban az a döntés született, hogy egy rövidebb gyalogtúrára is elindulunk. Galyatető lett a célpont, mert ott többféle túraút közül is választhatunk, mi egy 2 km-es út mellett döntöttünk. A gyerekek vándorbotokkal, mi, felnőttek, hátizsákokkal vágtunk neki ennek a távnak. A fiúk csapatokban, a lányok kézen fogva közlekedtek, a legkisebbek pedig időnként háti hordozóba kényszerültek, hogy a csapat haladjon is előre.

Egy nagyon szép helyen, a sípálya tetején megebédeltünk. A hátizsákokból előkerültek az otthoni finomságok. Étvágyért most kivételesen nem kellett egy szomszédos helyre átmenni.

Evés közben a nagy mélység láttán a lányokban felmerült az a gondolat, hogy ők le szeretnének szaladni a mélybe. El is indultak, kacarászva merészkedtek egyre lejjebb és lejjebb, csak ekkor még az nem jutott eszükbe, hogy onnan majd fel is kell jönni… Felnőtt ment le a végén értük, hogy felsegítse, az akkor már kevésbé nevetgélő csapatot. A kilátóhoz is felmentünk, ahol csodálatos panoráma tárult elénk. Az őszi színek innen még jobban kirajzolódtak. Nekem személy szerint nagyon jól esett föntről hosszasan körbe nézni… Párhuzamot vonok ilyenkor mindig a fizikai és a lelki dolgok között. Időnként lelkileg is meg kellene ugyanezt tenni az életünkkel kapcsolatosan: hogy távlatból nézzük a dolgainkat, mert úgy sokkal egyszerűbb minden. Sok minden egyértelműbbé válik és ezáltal a nem fontos dolgok eltörpülnek vagy ki is hullanak.

Az út folytatása előtt egy avarkupacba bújva nevetgéltek a kisebbek. Nagyon szép és hangulatos volt az erdő belül is, jó volt a ropogós avarban csöndben bandukolni, a sejtelmes fények, amik a fákon átszűrődtek, néhány helyen fotózásra késztették a hozzáértőket. Túrázós csapatunk aprajának lelkesedése a cél előtt kicsit megfogyatkozott, így hát előkerültek a „népi tarisznyából” a lovagoltatók, a kis dalok, amivel játékosan kitartásra biztattuk őket.

Útközben az egyik anyuka fonott kosarába kerültek mindazok a szépséges tobozok, makkok, levelek, ágak, melyek a későbbiekben őszi füzérek és adventi koszorúk formájában fogják boldogítani a plébániai családok hétköznapjait. Jó, hogy vannak köztünk olyanok is, akik ezekről előre gondoskodnak. Hatalmas kalapos őzláb gombákat is szedtünk, a kosár ezáltal a végére igazi csendéletté formálódott. Jókedvre derültünk, ha csak ránéztünk, de örült neki más is, mert amikor a végén megkértünk egy családot, hogy fotózzák le a mi népes csapatunkat, akkor ők azt kérték cserébe, hogy lefotózhassák a gyönyörű kosarunkat.

Ezekkel az utolsó pillanatképekkel zártuk a közös kirándulást, utána autóba ültünk és hazaindultunk. A gyerekek két percen belül elaludtak.

Nagyon köszönjük a lelkes csapatnak a részvételt, a Jóistennek a csodaszép időt és reméljük a közeljövőben is lesznek még ilyen szép lelki élményeink a Mécs közösséggel.

Bálint Brigitta