Mária és Erzsébet találkozása

Az öröm nélkülözhetetlen, hiánya beteggé tesz. Az öröm érleli, erővel tölti föl az életet, de nem tudja azt „egésszé” tenni. Következésképp az öröm (az ujjongás) lényeges „rész”, de képtelen beteljesíteni az életet. Ez élesen rávilágít arra, hogy az élet teljessége nem lehet olyan, amiben az öröm „elvetél”. De akkor mi lehet az élet teljessége, és hogyan lehet arra eljutni?

Isten ezt a kérdést Fiának megtestesülése által válaszolta meg. Csakhogy mindezt titok fedi. Hisz még a Szűz is, akiben az élet teljessége megfogant, értetlenkedve kérdezi Isten angyalától: Hogyan válik ez valóra? (Lk 1,34) A válasz csupán ennyi: Isten műve ez. Neki semmi sem lehetetlen.

Ha valóban szeretnénk az élet teljességének titkához közelebb férkőzni, akkor tegyük föl világosan a kér­dést: a saját életünkben mi az, ami Is­ten műve? Ki adhat erre választ? Csak Isten. De hogyan tehetjük föl neki ezt a személyes kérdésünket? És ő hogyan válaszol erre? Úgy, ahogyan azt Szűz Máriának tette. Csak neki adott választ minderre, de amit neki mondott, azt üzeni nekünk is.

Mária, mint valami eleven „kérdést”, úgy hordozta méhében az élet titkát. Ez a „kérdés” – Jézus Krisztus – olyan életrevaló és „egész”-séges, hogy akiben megfogant, azt azonnal sürgeti, hogy sietve induljon útnak. Ilyen megindultan érkezik meg Mária Erzsébethez, aki a Szűz köszöntését hallva eltelt a Szentlélekkel. Erzsébet pedig – a Szentlélektől eltelve – kinyilatkoztat. Először is leleplezi a titkot: Hogyan lehet az, hogy Uramnak anyja látogat el hozzám? (Lk 1,43) Hogyan lehet az, hogy Isten, a világot teremtő „középpont” benned hozzám közeledik? E kérdések világossá teszik: Mária a világ „középpontjává” lett, mert méhében hordozza a világot teremtő Istent. Ő az, aki „hitt annak beteljesedésében, amit az Úr mondott neki.” Mária hite gyümölcsöt termő. A hit gyümölcse pedig Isten alkotása: maga a boldogság. Egyszóval „Boldog, aki hitt”. Mindenki boldoggá lesz, aki hisz, mert a hit és a boldogság Isten műve.

Isten Anyjában – Szűz Máriában – érthetjük meg, hogy a hit lényegében befogadás. A Teremtőt, vagyis az Életet, más szóval az „élet világosságát” kell befogadnunk. Ez a befogadás „anyává”, és amint az előbb láttuk, a teremtés „középpontjává” tesz minket. Erre Jézus világosan utal is, amikor azt állítja, hogy mindenki, aki hisz benne, és megtartja tanítását, az az ő testvére, sőt az ő anyja. (Lk 8,21) Aki ilyen kapcsolatba kerül Istennel, az boldognak tudja magát. A boldogság nem ujjongó, nem kitörni vágyó öröm, hanem az „egész”-ség megtapasztalása. A boldogság arról árulkodik, hogy nem hiányzik semmi, mindenünk meg­van, amire szükségünk van. És mégis, éppen a boldogság az, amiről el lehet mondani: ez az „élet nyugodt sürgetése”.

Bármilyen mélyen hívő életet is éljen valaki, az azért mégiscsak elképzelhetetlen, hogy a halálos ágyán uj­jong­jon. Ezzel szemben nagyon is le­het­séges, hogy a hívő ember a halála­kor boldogságot sugározzon. Sőt, le­he­tetlen, hogy például egy vértanú, közvetlenül a hitét megpecsételő halála előtt boldogtalannak érezze magát.

A hit és a boldogtalan halál összeférhetetlenek. Ha viszont a halál sem vehet erőt a boldogságon, akkor még a sír mélyéből is fölszivárog valami megmagyarázhatatlan, ami nem jóérzés, hanem nógatás arra, hogy menjünk, és boldognak hirdessük mind­a­zo­kat (a vértanúkat és szenteket), akik Istent befogadva életüket adták a világnak. A boldogság ösztönző erő, ami képessé teszi az embert arra, hogy az idő és a világ végéig tanúskodjon arról, hogy kinek hitt.

Ezzel szemben a hitetlen ember „forgolódó középpont”. Önmaga körül forog, de úgy, hogy hol ettől, hol attól fordul el. Azonban az „elfordulásukból nem adódik ki semmilyen út”. Ezért nem is érezhet semmiféle „nyugodt sürgetést”, legfeljebb lázas kapkodást, aminek a vége minduntalan csak céltalan kiüresedés.

A boldogság olyan „ölelés”, amiből nem marad ki senki és semmi. A boldog ember a Teremtő „anyja”, a valóság „középpontja”, akiben maga az Úr az, aki mindent és mindenkit átölel. Tehát nemcsak dajkálhatjuk Isten gyermekét, de testet is adhatunk neki, hogy bennünk és általunk magához vonja a mindenséget.

Görbe József plébános

(Az idézetek Végh Attila írásából valók)