Kereszt a temetőben

Évek falevelein taposva zarándokolunk elköltözött rokonaink, barátaink földi nyugvóhelyéhez és keressük arcukat, hangjukat, de már csak magunkban találjuk.

Nem tudom, hogy igaza van-e Adynak, amikor azt mondja: „Az Úr Illésként elviszi mind, / Kiket nagyon sújt és szeret:” Mert vannak, akiket épp azért hagy itt, szeretetből.

1944-ben aludtam drótháló-rácsos kiságyamban, amikor belőttek az ablakon. A golyó átszakította a hálót, a pizsamám könyökét, a másik oldalon kiment és lyukat vájt a falba. Rajtam egy karcolás nem sok, annyi sem maradt. A lövedék az ágy alá esett. Apám a pénztárcájában őrizte 26 éven át. Ha akkor egy kicsit odébb megy, akkor nem írnám most ezeket a sorokat. Azóta annyi minden történt velem és egy-két nem mindennapi dolgot hasonlóképp megúsztam. Biztos, hogy Istennek valamilyen szándéka volt velem, amit korábban nem ismertem föl igazán.

Senki sem ismeri terveit, de meg kell nyugodnunk abban, hogy jobb így. Nem kápráztat el a túlvilág színes leírásával, csak annyit mond: „Szem nem látta, fül nem hallotta” annak szépségét. Mégis el kell fogadnunk, hogy ez az ígéret többet ér, mint a mohamedánok hetedik mennyországának tarka leírása.

Addig is az imádság az egyetlen űrhajó, amely átrepül azon a messzeségen, ami elválaszt tőlük. Várják is, sóvárognak imádságainkra, mert nem áthidalhatatlan közöttünk a szakadék, csak annak, aki a példabeszédbeli gazdag ember sorsára jut, akinek Ábrahám mondta: onnan ide és innen oda nincs átjárás. Épp ezért lehet életmentő a mi könyörgésünk értük. Mert még ott is, ahol hitünk szerint lehetnek, ha még nem jutottak el az üdvösségre, ott is sugárzik rájuk Isten irgalmassága.

Így vagyunk velük továbbra is egységben és kérhetjük is közbenjárásukat magunkért.

Szám László dr.