Aki a testében Istent akarja megdicsőíteni, annak tudnia kell, hogy hol és mivel kezdje ezt el. Krisztus ezt részletesen bemutatja. Először is baráti kapcsolatba, asztalközösségbe kell kerülnünk vele. Azért ez az első, mert lényegében ezt hagyja hátra nekünk. Krisztus baráti asztalától – az oltártól – kell hirdetnünk Őt a világnak. Mert a hit baráti (személyes) kapcsolatokon keresztül árad szét a világban. Mi magyarok nem azért lettünk keresztényekké, mert az első szent királyunk így „döntött”, hanem azért, mert a hazánkba érkező hithirdetők (Krisztus barátai) az ő asztalközösségét elhozták nekünk.
A hit áradása a mi életünkön múlik. Mivel pedig a testi böjtölés „áttetszőbbé” teszi az embert, ezért a testen megmutatkozhat a lélek. Ha a test gyönge, a lélek hiába készséges, ha ugyanis a „fal” (maga a test) ráomlik a lélekre, akkor nem tudja kiásni magát alóla. Sok ilyen „betemetett” életű, jó szándékú embert látni, akik minden erőlködésük ellenére képtelenek lelki emberré válni. Mi ilyenkor a teendő?
A bonyodalmat az okozza, hogy szinte lehetetlen mindezt szemléltetni. Csak olyan példával állhatunk elő, ami teljesen idegen mind a természettől, mind az élővilágtól. Hiszen elképzelni sem tudunk olyan növényt, amelyik olyan sűrű lombkoronát növeszt, ami tökéletesen útját állja a nap sugarainak, és így éppen a lombja akadályozza meg, hogy a fény a gyümölcsöket megérlelje. A természet (ösztönösen) arra törekszik, hogy – ha kell, akkor a kínálkozó lehetőségeit is korlátozva – az élet lényege, a gyümölcs, vagyis az élet jövője biztosítva legyen.
Mi takarja el a lelkünk gyümölcseit az érlelő világosság elől? Mit nyessünk le? Semmi esetre sem valami „külsőséget”. Ennél mélyebben kell belehasítanunk az életünkbe. Az élet világossága a szívünkben kíván gyümölcsöket hozni. Akkor hát mi „takarja el” a szívünket?
Jézus arra tanít, hogy a böjt lényege az irgalmasság: az éhezőnek enni adni, a betegeket meglátogatni, stb. Amiből az következik, hogy az irgalmatlanság, az embertelenség, a lelketlenség az, ami az embert sötétségbe borítja. Más helyen Jézus ezt ki is fejti, és állítja, hogy csak annak lehet az élete gyümölcsöző, aki képes látni. „A test világa a szem. Ha szemed ép, egész tested világos. De ha a szemed rossz, egész testedre sötétség borul. Ha tehát a világosság, amely benned van, sötétség, mekkora lesz maga a sötétség?” (Mt 6,22-23)
Istent csak az dicsőítheti meg, aki lát. A lélek gyümölcse tehát nem más, mint az, hogy láthatjuk Istent. Tükörben ugyan, és homályosan, de már itt a földön láthatjuk őt, a Láthatatlant. Az irgalmasság erre nyitja föl a szemünket, és az élet világossága átjárja testünket, megeleveníti elfáradt tagjainkat.
Istennek tetszően csak az tud böjtölni, akinek a „teste világos”, egyszóval, aki jól látja a dolgokat. A böjt célja tehát, hogy növekedjék bennünk a világosság. De hogyan?
Mielőtt valaki elkezdene böjtölni, érdemes elgondolkodnia azon, hogy mi az, amiből sokat, és mi az, amiből keveset kapott. Pilinszky János egy helyen így ír: „Tudod, az igazság az, hogy én nagyon kis tehetséggel születtem. Egyetlen vigaszom, hogy ezt a nagyon kis tehetséget sikerült különösebb árulások nélkül megőriznem és szóra bírnom.”
Görbe József