Urunk bemutatását 385-ben ünnepelték először, de Róma csak a 7. században fogadta el.
Pontosabban akkor még Simeon és a kisded Jézus találkozását ünnepelték ezen a napon. A 10. századtól azonban egyre inkább Mária megtisztulásának tiszteletére tartották, ugyanis a mózesi hagyomány szerint fiú születése után az anya 40 napig volt tisztátalan, így került a karácsony utáni negyvenedik napra. A gyertyaszentelést magát Sergius pápa vezette be körmenettel, a pogány szertartások elűzésére, de a gyertya Mária tisztulásának, valamint Jézusnak, a világ világosságának is jelképe lett. A gyertyaszentelő szertartás a gallikán liturgiából, francia és német földről terjedt el.
Magyarországon már 1092-ben a szabolcsi zsinat kötelező ünneppé tette. 1494-ben maga a király osztott gyertyákat a főpapoknak ezen a napon (Müncheni kódex, 1466 és Érdy kódex, 1527). 1808-ban Kiskunfélegyházán a tisztviselői kar, a bírósági és tanácsi vezetők is megjelentek az oltárnál és körmenetben vitték a szentelt gyertyákat, ami később máshol is szokássá vált. Termésszaporító, egészségvédő és betegség-elhárító hatást is tulajdonítottak ezeknek. A vértessomlói németek tekercselt viaszgyertyákat használtak. Gyertyaszentelő Boldogasszony szárnyas oltárakon és templom-titulusként különösen a Felvi­dé­ken (pl. Kassa, Szepeshely, Szepes­szom­bat, Szmrecsány, Tótfalu, Ta­poly­mo­gyorós, Hatkóc) jelenik meg.
A keleti szertartású keresztények szentelt gyertyát használtak égiháború esetén és ravatalokon is, a lakásban pedig szalaggal a szentkép mellé, a falra akasztották.
1960 óta a keleti egyházzal teljes egységben ismét, mint Urunk bemutatása ünnepét tartjuk.
Irodalom: Magyar Katolikus Lexikon, IV. kötet; Kisfalusi János: Ünnepi népszokások a Keleti Egyházban, 1996.
Szám László dr.