Életadó Lélek

A Szentlélek titkainak megismeréséhez arra van szükség, hogy Jézushoz hasonlóan engedjük, hogy a Lélek vezetésével egyre mélyebben hatoljunk be az élet misztériumába. A Lélek az, aki mindeneknek életet ad, és aki megújítja a föld színét. A Szentlélek meg tud vigasztalni, és képes elvezetni az igazságra és a szabadságra.
Jézus Krisztus, aki a Szentlélekből és a Szentlélekben élt, arra kapott fölszólítást, hogy ő maga, vagyis az egész élete legyen olyan, amely képes minket megvigasztalni, és megerősíteni abban, hogy van igazság, és hogy minden szolgaságunk ellenére, ami a bűnből és a halálból ered, mégis teljes szabadságot élvezhetünk.
Jézus is rászorult a vigasztalásra, mert éppen őt terhelte és szomorította el leginkább az emberek bűne és nyomora. A Lélek azonban nem úgy vigasztalta meg őt, hogy valami elemi erővel elnyomta benne ezeket a föltörő fájdalmakat, hanem úgy, hogy megmutatta neki az ebből kivezető utat: az igazságot. A Lélek vezetésével azt is fölismerte, hogy az igazság nem más, mint az, hogy minden dolog mélyén Istennek, az Atyának gondoskodó szeretete van jelen, amely isteni bölcsességgel igazgatja a dolgokat. Ennek következménye, hogy Jézus már semmit és senkit nem zárhatott ki magából. A Lélektől hajtva szabadon átjárva a mindenséget, igent mondott mindarra, ami volt, van, és ami eljövendő.
Jézus átadva magát a Szentléleknek, mindenben meglátta a teremtés eredeti formáját, azt, hogy minden Isten életéből – szeretetből – született. De nem csak tükröződni látta a világban az isteni szeretetet, hanem arra is fölfigyelt, hogy minden dolog egyben forrásnak is tekinthető. Mert a Lélektől ösztönözve minden teremtmény képes arra, hogy megnyíljon, és elinduljon a szeretetben kitárulkozó, és beteljesedő szabadság felé. De csak akkor haladhat ezen az úton, ha a szeretetben képes lesz fölülmúlni önmagát.
Jézus szemében a világ a Szentlélek által formált valóság, amely egyszerre jeleníti meg Isten szeretetét, de úgy, hogy eközben fölszólító erővel követeli, hogy minden a maga tehetsége, Istentől kapott adottsága szerint gyakorolja a szeretetet. A világ tehát nem csupán nyitott a szeretet előtt, hanem a szeretet nyitja meg az utat arra, hogy a világot valóban természetnek, vagyis egy egységes és egész valóságnak tekintsük. De erről azonban csak úgy gondolkodhatunk, ahogyan azt Krisztus tanítja: a szeretet lényege, hogy készek legyünk föláldozni magunkat a másikért – barátainkért – a világ életéért. A szeretet „önmagunk meghaladása a másik ember érdekében” (Pilinszky J.).
A Szentlélek arra törekszik, hogy megmutassa: a világ úton van, és az a cél, hogy minden teremtmény elérjen Istentől rendelt helyére. Vagy más szóval, hogy minden elérje önmaga azonosságát. A titok azonban éppen az, hogy minden dolog csak úgy nyerheti el önmaga azonosságát, ha elindul a szabadság útján.
A teremtésben Isten nem csupán létbe szólította a világot, hanem ennek az általa teremtett világnak szívébe írta a szeretet parancsát. Ezért minden dolog legbensőbb vágya az, hogy a Lélek ösztönzésére belülről – mint a templom kárpitja a jeruzsálemi szentélyben – széthasadjon, és mint valami forrás árassza magából Isten jelenlétét. Sajnos, a bűnben az ember nem csak önmagát, hanem az egész természetet is alkalmatlanná tette arra, hogy ez a mindeneket széthasító isteni erő – a szeretet – kifejtse hatását. A bűn következtében elveszítettük a szabadságot, és szolgákká lettünk.
Isten üdvözítő tervének hajnalhasadta azzal kezdődik, hogy ez az isteni erő Jézus Krisztusban testet öltött. Ez pedig azt jelenti, hogy Jézus tökéletesen azonos önmagával, mert teljes egészében fölülmúlta önmagát. Vagyis belülről, a szívéből, mint valami forrásból az Élet vize árad, amely elérve bensőnket, minket is képes szabaddá tenni, hogy elérhessük igazi helyünket és önmagunk azonosságát: Isten országában élve az Atya gyermekei lehetünk.
Görbe József plébános