István még egy hosszú pillantást vetett a kilométerórára, mielőtt a villogó rend­őrautó előtt lelassított: 120 km/h a kitáb­lázott 90 helyett. Ez már a negyedik ebben a hónapban, mint oly sokszor máskor is. Hogy lehet, hogy valakit ennyiszer leme­szelnek? Megállt. A rendőr kiszállt a kocsi­j­ából, és egy mappával a kezében előre jött. József? József, a templomból? Még csak ez kel­lett! István próbált minél jobban elsüllyed­ni az ülésben. Ez rosszabb, mint a közelgő büntetés maga. A keresztény rend­őr épp egy saját közösségéből való gyors­hajtó embert fogott meg. Egy embert, aki egy hosszú, fárasztó és zaklatott nap után sietett hazafelé a munkahelyéről.
Szinte kiugrott az autóból, és ment a rendőr felé, akivel minden vasárnap találkozik a gyülekezetben, de eddig még soha nem látta egyenruhában.
– Hát, szia, József! Örülök, hogy lát­lak! Milyen érdekes, hogy itt találkozunk!
– Szervusz, István – semmi mosoly.
– Hú, de szigorúnak látszik a Biztos úr, éppen most kapta el a felebarátját, aki siet haza a feleségéhez és a gyerekeihez.
– Igen, úgy tűnik: elkapta. – József kissé zavartan felhúzta a szemöldökét. Jó jel!
– Nagyon húzós és hosszú napom volt ma. Asszem kissé túlléptem a limitet – de csak most az egyszer, he-he!
István lefelé sandítva arrébb rúgott egy kavicsot az aszfalton.
– Az asszony finom vacsorát készített, már nagyon vár haza. Érted, mire gondo­lok?
– Tudom, mire gondolsz. És azt is tudom, hogy már kétes hírnévre tettél szert a körzetünkben az őrsön.
Ajjaj, nem jól áll a dolog, itt az ideje takti­kát váltani.
– Mennyit mértél?
– 115-öt. Volnál szí­ves visszaülni az autó­ba?
– Várj egy kicsit! Amint megláttalak, én azonnal megnéztem az órát, és épp csak súrolta a 100-at.
A hazugság kegyesnek, célravezetőnek tűnt, és „magától” jött.
– Légy szíves, István, ülj be a kocsiba!
István zavartan bemászott a kocsija aj­taján, és becsapta az ajtót. Bambán bámult előre a műszerfalra. Eltelt egy perc, kettő. Lassan, kelletlenül nyúlt az ablak­te­ke­rőhöz, de végül nem tekerte le az ablakot, mert látta, hogy József ír a mappán. Vissza a műszerfalra. Miért nem kérte el a jogsimat? Bármi tör­ténjék is, az tuti, hogy 1-2 hónapig nem ülök ennek az embernek még a környékére sem a temp­lomban vasárnap. Eltelt még 2-3 hosszú perc, majd egy kopogás az ablakon. István kinézett balra, József volt az, kezében egy félbehajtott papírdarabbal. A bűnös mint­egy 3 centire lehajtotta az ablakot, épp csak annyira, hogy a papír beférjen.
– Köszi! – István nem nagyon tudta leplezni a gúnyt az arcán és a hangjában.
József szó nélkül ment vissza a rend­őr­autóhoz, István csak nézte a vissza­pil­lantóban.
Felemelte a papírt: – Nnna, nézzük, mennyi! Álljunk csak meg! Ez meg mi? Tréfa? Nem büntetőcédula, az biztos.
István olvasni kezdett.
„Kedves István! Egyszer volt egy kislányom, akit 6 évesen elütött egy autó. Kitalálhatod: egy gyorshajtó. Pénzbírság, 3 hónap a fogházban, és az illető szabad volt; mehetett haza magához szorítani a kislányait, mind a hármat. Nekem csak egy volt, és most várnom kell a menny­or­szágig, amíg újra megláthatom. Ezerszer próbáltam meg­bocsátani annak az ember­nek, és ezerszer gondoltam, hogy meg is tettem. Lehet, hogy így van, de újra és újra meg kell tennem. Most is. Imádkozz értem, és hajts óvatosan: nekem egy kisfiam maradt! József”
István hátranézett, és látta, hogy a rendőrautó megfordul, és elindul vissza­felé az úton. Csak bámult a távolba, amíg a kocsi eltűnt. Szétesve ült a kocsiban 20 percig, aztán beindította a motort, elin­dult, és lassan, az Úrhoz bűnbo­csá­na­tért ese­dezve hajtott hazafelé, hogy aztán ott­hon percekig szorongassa magához meg­le­pett feleségét és gyerekeit.
Ne ölj! Ne kockáztass! Esélyt se adj rá!
forrás: Internet