Halász Péter atya
Nagy öröm volt sokunk számára, hogy az idei családtáborban találkozhattunk a Rómából hazatért Halász Péter atyával, aki augusztus 1-jétől Kistarcsán kezdte meg kápláni szolgálatát.
Péter atya közvetlenségével, kedvességével sokunk szívébe belopta magát, szeretnénk, ha a kedves hívek is megismerkednének vele, ezért néhány kérdést tettünk fel neki.
Sok fiúnak kedves emléke a ministrálás. Benned mikor érlelődött meg a papi hivatás gondolata? Hol és hogyan töltötted gyermekkorodat? Van konkrét személy, akinek köszönettel tartozol a hivatásod alakulásában?
A hivatás gondolata 17 éves koromban kezdett formálódni. Szó szerint, hisz mindaz, aki nem csak szakmát, de hivatást választ, tudja, egy folyton érlelődő és forrongó valóságról van szó. Egy meghívásra illik választ adni, még akkor is, ha bizonytalanok vagyunk abban, vajon élünk-e a megtisztelő lehetőséggel. 2003-ban ministránsként részt vettem Vácott a propedeutikus szeminárium (előkészítő év) nyílt napján. Feltették a kérdést, hogy kiket foglalkoztat igazán a papság, és kik lennének azok, akik csupán a játék, vagy talán a társaság kedvéért érkeztek a Duna-parti városba. Bevallom őszintén, mivel nem volt kedvem a kisebbekkel pingpongozni, így határozottan az első csoportba jelentkeztem, komoly szándékot füllentve. Így kis csoportba kerültem, ahol hárman voltunk, egy kispap és két „érdeklődő”. Attól eltekintve, hogy elcsaltam a motivációmat, nyitott maradtam és érdeklődve hallgattam a mindennapokról szóló beszámolót. A nap lecsengett. Már otthon voltam, mikor egy fura érzés támadt bennem: milyen jó volt ott lenni. Valami erős érzés mozdult meg bennem. Ezt akkortájt osztályfőnökömmel tudtam csupán megosztani, aki mélyen hívő tanárként életszemléletet, értékrendet és nem csupán tananyagot hagyott ránk. Egy évvel előtte éppen általa találtam vissza a „templomba”. Innentől új kaland vette kezdetét, plébánosom, Turai János atya nagy körültekintéssel és szeretettel terelgetett, hogy mind jobban megértsem, mit is jelent a papi lét. Ez a kapcsolat mind a mai napig erős és szilárd alapokon nyugszik. Természetesen többeket is meg kellene említenem, hisz az elmúlt tíz évben egy-két barátom végtelenül sokat segített, amiért hálás vagyok.
Monreale-i Székesegyház, mozaik, részlet
Hosszú éveket töltöttél az örök városban. Miért Rómában tanultál? Miért tartott ilyen sokáig? Konkrétan mit jelent a patrisztika, amit tanultál?
Római tanulmányokra nem lehet külön jelentkezni, mindig a Főpásztor döntésén áll, hogy kit küld az Örök Városba. Persze „szerencse” is kell hozzá jócskán, hisz ha egy egyházmegyéből már tanulnak kint ketten, akkor nem valószínű, hogy egy harmadik növendéket is kiküldenek. Életem legszebb éveit töltöttem Olaszországban. Jezsuita nevelést kaptam – a Német-Magyar Kollégium, ahol 7 évet töltöttem, a Jézus Társaságára van bízva ugyanis –, ők tanítottak teológiára, és ők voltak, akik a lelkiek terén is formáltak. Mindig volt, van olyan valaki, aki irigykedve tekint a külföldön tanulókra; ezt bizonyos szempontból meg is lehet érteni, hisz egy nagy lehetőség és nagy ajándék. Arra már kevesebben gondolnak, hogy milyen erőfeszítésekbe kerül talpon maradni. Sokan megragadnak annál a ténynél, hogy az illető külföldön van, következésképpen szabad, rá minden nap ragyog a nap, olcsóbb a cappuccino, de nem gondolnak arra, mit jelent nulla nyelvtudással megérkezni egy országba, hátrahagyni mindent, ami biztonságot nyújt, hogy aztán egy hónap elteltével már egyetemi előadásokkal kelljen felvenni a harcot. Róma tehát lehetőség, de felelősség is. Azért küldtek, hogy valami értéket hozzak magammal haza: használható tudást, más látásmódot, esetleg biztos lelki alapokat. (Ne feledjük, hogy az Egyház szívében a szentek „fizikai közelsége” százszorta nagyobb erővel hat, mint bárhol máshol a világon. Bármikor ellátogathattam, Lőrinc vértanú sírjához, vagy Sienai Szent Katalinhoz, Loyolai Ignáchoz, és hogy is maradhatna ki, Szent Péter és Pál.) A képzés számomra tíz esztendőt jelentett: a teológia és filozófia éveit, egy gyakorlati évet diakónusként (Észak-Olaszországban), majd pedig masters diplomát szereztem. Szakterületem a patrológia, ami az egyházatyák világának tanulmányozását jelenti: hét évszázad keresztény irodalmát, hitvitáit, kultúráját és azok kölcsönhatásait kellett vizsgálnunk. Egy hihetetlenül gazdag területről beszélünk, ahol – azt lehetne mondani – mindenki csak tanuló, még a legnagyobb szaktekintélyek tudása is csak részleges a nagy egészhez mérve. Ez óv meg bennünket a hamis elbizakodottság érzettől, ez ad alázatot a patrológia műveléséhez. Tudatában kell lennünk, hogy amit teszünk, csupán csepp a tengerben.
Rembrandt van Rijn, „Krisztus a vízen jár”, 1638.
Papi jelmondatul a Lk 18,41-et választottad: „Uram, add, hogy lássak!” Hogyan jött számodra ez a választás? Mit jelent neked?
Hogy miért választottam ezt a jelmondatot? Visszanyúlnék az első kérdésedhez. A hivatás folyamatos fejlődés. Sokat küszködtem, és megértettem, hogy ilyen vagyok; pont mint a jerikói vak. Ülök az út mentén és egyedül semmire sem megyek. Maximum annyit tehetek, hogy kiáltozom, és Krisztus talán egyszer megadja, hogy megértsem, ki is az Isten. Újmisés meghívómra, valamint az emlékképre egy másik jelenetet nyomtattam. A jelenet: Péter járni próbál a vízen, de amint leveszi tekintetét Jézusról, azon nyomban süllyedni kezd. A Mester kinyújtja kezét. Így menekül meg Péter.
Remekül megkomponált képeket készítettél a táborban. Régóta foglalkozol a fényképezés művészetével? Milyen témákban szoktál leginkább „villogni”? Van más hobbid is?
A fotózás egy bátortalan hobbi csak, erről még sosem kaptam visszajelzést, ezért most megköszönöm, hogy kiemelted. Nem tanultam semmilyen művészetet, inkább azt mondanám, mindenre nyitott vagyok és minden lenyűgöz, aminek a rendhez, harmóniához és széphez köze van. Ezeket próbálom autodidakta módon elsajátítani. Ma fotózom, holnap már zongorázni vagy épp szaxofonozni szeretnék, de sajnos nincs mindenre lehetőségem. Nagy öröm, hogy Csömörön már lehetőségem nyílt egy másik régi szerelem felelevenítésére, a lovaglásra. Egy gond van, mégpedig, hogy nem szeretek „bénázni”, így amit talán jól is tudnék csinálni, háttérbe szorul, mert nem merem megmutatni senki másnak.
26 éve volt utoljára káplánunk. Milyen terveid vannak a kistarcsai szolgálatra nézve?
Tervek? Hmm. Tervem az, hogy ne legyek senkinek sem kárára. Áldott állapot káplánnak lenni, mert a felelősségérzést csak kis dózisban kell elviselnem. Új seprű jól söpör, mondta mindig a plébánosom otthon. Úgy élem meg a kistarcsai valóságot, hogy itt nagyon sok energia van, mégpedig az egyes személyekbe zárva, ezeket kellene csak a felszínre segíteni. Ez a nagy terv. A gyerekek helyett nem kezdhetek el én ministrálni, de biztathatom őket, hogy bátran vágjanak bele. Ezt érvényesnek találom a pasztorális munka minden más területére is.
Köszönjük a bemutatkozást a jó Isten áldása kísérje mindennapjaidat a kistarcsai, nagytarcsai és a csömöri egyházközségben!
Lauer Tamás