Lauer Tamás kántor

Templomunkban ketten látják el a zenei szolgálatot. Mostani számunkban Lauer Tamás kántorral beszélgetünk.
Mikor jött az ötlet, hogy elvégezd a kántorképzőt?
Kisgyermek korom óta a zene szeretetében cseperedtem fel. Nagyobb testvéreim is tanultak zongorázni, kántorképzőbe jártak, így számomra természetes út volt a zongora tanulás mellett, hogy jelentkeztem a budapesti kántorképző tanfolyamra. Bátyám, Peti biztatása és segítsége nélkül azonban nem lettem volna képes eredményesen elvégezni a képzőt. Igaz, korkedvezményt kaptam. 15 éves sem voltam, amikor 25 évvel ezelőtt kezembe vehettem a kántori oklevelemet.
Mikor kezdtél kántorizálni?
Kistarcsán születtem, de szüleim – pedagógusok lévén –, állását nem kockáztatva minden vasárnap a mátyásföldi templomba jártunk szentmisére. Ott Jäger Miklós bácsi volt a kántor, aki megengedte, hogy mellette üljek az orgonapadon 4-5 éves koromtól. Ez döntő hatással volt az életemre. Ezért is hívom mindig a kisebb gyermekeket a kóruson, hogy bátran üljenek mellém, „segítsenek” orgonálni. Először 13 évesen orgonáltam teljesen egyedül szentmisét végig Máriabesnyőn, az ORA-kápolnában, ahol 14 évig szolgáltam. Minden vasárnap, télen-nyáron, Gödöllőről gyalog vagy Kistarcsáról biciklivel mentem a délután 4 órakor kezdődő szentmisére. De játszottam Mátyásföldön, Máriabesnyőn a kegytemplomban, Gödöllőn a kastélytemplomban és Egerben 4 évig a ferences, illetve a ciszterci templomban is. Kistarcsán 2002. június 16. óta végzem a zenei szolgálatot a hangszerek királynője mellett.
Nem okoz gondot a család életében a vasárnapi szolgálat?
Erről talán a feleségemet kellene megkérdezni. Számomra természetes dolog a szolgálat, nekem nem okozott sosem problémát az esetenként 4-5 vasárnapi mise végigjátszása. Más vasárnap eljár focizni, haverokkal kocsmázni, én a templomot választottam.
Milyen újítások fűződnek a szolgálatodhoz az énekrendben?
Annak idején a képzőn már az Éneklő Egyház énekeskönyv kéziratából tanultunk. Mivel azonban sok újítást, feledésbe merült dolgot vett elő, mindenképpen idő kellett a befogadásához minden szinten. Jelenleg Görbe atya kérésére minden vasárnap veszünk újabb énekeket, melyeket nagyon lelkesen énekelnek a kistarcsai hívek. Ebben nagy segítség a kivetítő, melyet mindenki  megszeretett. Sok helyen orgonáltam már, de ilyen lelkesen éneklő közösséggel ritkán találkoztam. Ezúton is szeretném megköszönni nekik, mindig hálás vagyok érte!
Mennyire nehezíti a szolgálatot a hallásod károsodása?
Sokszor elgondolkozom: szabad-e még csinálnom? Mivel teszek jót a közösségnek? Ha abbahagyom és hagyom, hogy más folytassa, vagy játsszak olyan szinten, ahogyan a maradék hallásommal képes vagyok? Igazából nem is az orgonálás és az éneklés okozza a legfőbb problémát, hanem hogy nem tudok reagálni arra, amit a miséző pap mond, mert nem értem meg fent a kóruson. Így fordulhatott elő, hogy nem énekeltem a himnuszt, amikor kérte az atya, vagy beleorgonáltam a hirdetésbe, mert nem hallottam, hogy most az következik. Egyelőre Robit kértem meg, hogy vegye át az orgonálás terhét, és ha szükséges, besegítek neki. Így nekem is könnyebb, meg neki is. Azt, hogy teljesen visszavonulok, nagyon nehéz kimondani, de sajnos meg kell tennem a folyamatosan romló hallásom miatt.
Ez a fogyatékosság azonban – úgy érzem – éberen és elevenen tart, hogy nyitott maradjak Isten felé. Egyébként talán bizonyos mértékig elégedetten élhettem volna. De sohasem fedeztem volna fel tulajdonképpeni hivatásomat. Küldetésemet abban látom, hogy szívem vágyát ébren tartsam, hogy Isten felé nyitott maradjak és a szívemet az emberek felé kitárhassam. A kitárt szívben van hely az emberek számára. Ez a szív nem ítélkezik. Megismerte és elfogadta az életet a csalódásaival együtt. De nem zárult be, hanem a csalódásokat az Isten felé vivő kitérőknek fogja fel.
A gyerekeid közül van esetleg, aki érdeklődik az orgona és a kántori hivatás iránt?
Nagy öröm számomra, hogy Balázs fiam kürtöl, Levente pedig zongorázik. Ő szeretné a Premontrei Gimnázium egyházzenei szakán folytatni tanulmányait, így előtte nyitva áll az út a kántorság felé. A két kisebb még csak ismerkedik a muzsika szépségével. Mindegyiknek gyönyörű, csilingelő hangja van. Lacika egyszer mondta, hogy édesapa szeretne lenni. Kérdeztük: Miért? Azért mert én is orgonálni szeretnék – hangzott a kedves válasz. Bízunk benne, és nagy boldogsággal töltene el minket, ha valamelyik gyermekünk az Isten házának szolgálatára szentelné az életét, de erőltetni nem akarjuk.

A te nevedhez fűződik az Olvasó megújítása is. Hogyan zajlott a váltás, milyen nehézségeket kellett leküzdeni, hogyan fogadták a hívek, és mik a tervek a jövőre nézve?
Az új plébános atya kért meg rá, hogy próbáljam meg átvenni az egyházközségi újság szerkesztésének terhét Somlai atyától, mivel neki egyre nagyobb terhet jelentett. Korábban már évekig szerkesztettem egy országos, 4000 példányos, lelkiségi újságot, így nem volt idegen számomra ez a munka. Szívesen mondtam igent. Azt is tudtam, hogy egyedül nem lehet, de nem is szabad ilyen orgánumot készíteni, így mindenekelőtt munkatársakat kerestem, akik hajlandóak voltak hónapról hónapra segíteni az előkészületekben. Így született meg az új arculat, az új név, kialakult azoknak a köre, akik szívesen írnak cikkeket az újságba. Átlagosan tízen írnak egy-egy számba, ezáltal is lehetőséget teremt az újság a megszólalásra, a bemutatkozásra. Sorozatok, rovatok indultak, melyeket a hívek már kíváncsian várnak minden hónapban. A további ötleteket, olvasói leveleket örömmel vesszük, és igyekszünk tartalmas olvasnivalót adni a hívek kezébe, hónapról hónapra.

-i-c