Az ószövetségi gondolkodásban a templom az a hely, ahol az emberek Isten színe (arca) előtt megjelenhetnek (vö. Zsolt 84; 122). Isten mindenhol jelen van, de ezen a helyen más módon, személyesen van jelen. Ez a személyes jelenlét nem válhat megszokottá, hiszen az ember a Teremtővel, minden jó forrásával találkozik. Sőt, beszélgethet vele, ám ezt a párbeszédet mindig Isten kezdeményezi. Ő az, aki a templomba hív minket.

Az újszövetségi iratok egészen más szemléletet tükröznek. Itt a templom már nem emberi kézzel épített, mivel maga Jézus Krisztus a templom, „akiben az Istenség egész teljessége lakozik” (Kol 2,9). Az ő személyéhez kapcsolódva épül a hívek közössége az Úr szent templomává (Ef 2,20-22; 1Kor 3,16-17 stb.).

Az újszövetségi templom nem csupán Isten személyes jelenlétét feltételezi, egyenesen arra utal, hogy ezen a helyen Isten, azaz Jézus Krisztus beszél, cselekszik, de nem rajtunk kívül, hanem bennünk. A templom tehát Jézus teste, amely belőlünk mint élő kövekből épül föl (1Pét 2,4-6). Csakis ebben a templomban – Jézus Krisztusban – vihetünk végbe Istennek tetsző lelki áldozatokat. Egészen pontosan éppen abban van a mi áldozatunk, hogy az Úrhoz kapcsolódva engedjük neki, hogy azt tegye bennünk, amit akar, ami az Atya akarata.

Isten templomának építése minden vonatkozásban a legtöbbet, a legjobbat hozza ki belőlünk. Mária, Lázár testvére 300 dénár árú valódi nárduszból készült drága olajat öntött Jézus lábára. Ha a szőlőmunkásokról szóló példabeszédben egy dénárt osztanak este, amiből másnap meg tudott élni az egész család, akkor a háromszáz dénár árú olaj valóban hatalmas összegre utal: egy család évi költségvetése. S Jézus jóváhagyta ezt az elképesztő pazarlást. A pazarlás így értendő: mindenből a legtöbbet, a legnemesebbet akarjuk Istennek adni. A templomban Isten is a legnagyobb kincsét, mindenét adja nekünk: egyszülött Fiát. Joggal várhatja tőlünk, hogy mi se fukarkodjunk. A liturgiában mindent, egész életünket elkéri, hogy nekünk adhassa önmagát.

Az önátadásnak ezzel a lelkületével kell a templomba jönni, hogy annak idején részesei lehessünk majd a nagy mennyei látomásnak, hiszen ott már templomot nem fogunk látni, „mert a Mindenható, az Úr, az Isten a temploma, és a Bárány” (Jel 21,22).

Görbe József plébános