November elején halottainkra emlékezünk. A temetők ilyenkor ünnepi gyertyafénybe öltöznek, mi pedig imádságos szívvel végiglátogatjuk elhunyt szeretteink sírját.

Amikor egy-egy kedves halottunk sírjánál gyertyát gyújtva megállunk és megpróbáljuk felidézni a vele kapcsolatos emlékeinket, valószínűleg eszünkbe ötlenek olyan kérdések is, vajon ő most hol lehet? A mennyországba jutott már vagy még csak a tisztítóhelyen vezekel? Vajon ahol van, onnan lát-e minket? Gondol-e ránk? Imádkozik értünk? Hálás a mi érte mondott imáinkért?

A sok-sok kérdés közül emeljünk ki egyet és gondoljuk tovább. Ha elhunyt rokonunk lát minket, vajon mit szól az életvitelünkhöz? Valószínűleg örömmel nézi, amikor imádkozunk, valami jót cselekszünk, segítünk másokon, segítünk otthon a szüleinknek, házastársunknak, más szóval a Szeretet határozza meg a tetteinket. De vajon hányszor csóválja a fejét miattunk? Hányszor teszünk olyat, amit, ha élne és látná, igencsak szégyellnénk előtte? Hányszor vezérel minket az önzés, a kicsinyes, öncélú örömök hajszolása, a düh, a szeretetlenség?

Azt, hogy Isten mindent lát, már szinte megszoktuk, előtte sajnos már nem szégyelljük annyira magunkat, különben is, a gyóntatószékben úgyis elmondunk neki mindent. De abba hányszor gondoltunk már bele, hogy Istenen kívül elhunyt szeretteink is talán ugyanúgy látnak mindent, azt is, amit rejtekben művelünk? Előttük sem szégyelljük magunkat? Ha mégis ébredezik bennünk némi szégyenérzet emiatt, próbáljuk meg ezt is fegyverként használni a kísértésekben, hogy amikor majd odaát találkozunk velük, ne kelljen lesütni a szemünket.

Van még egy kérdés, ami óhatatlanul felmerül egy-egy haláleset kapcsán, mégpedig a „miért?” és ennek variációi: Miért éppen ő? Miért most? Miért engedte ezt Isten? stb. És persze ehhez nem ritkán az Isten iránt érzett harag is párosul. Ilyenkor pontosan miért haragszunk? Talán sajnáljuk elvesztett szerettünket? De hát neki aztán biztosan nem rosszabb az Isten Országában! Sőt, lehet, hogy ezért is fejcsóválva tekint vissza ránk. Nem lehet, hogy inkább magunkat sajnáljuk? Hiszen nekünk lett szegényebb, esetleg nehezebb az életünk. Mi érezzük a hiányt nap mint nap. Érthető, hogy ezt nehezen viseljük, de ezért haragudni Istenre nem túl merész dolog? Tényleg úgy gondoljuk, hogy van jogunk durcáskodni Istennel szemben csak azért, mert olyasvalami történt, ami számunkra elfogadhatatlannak tűnik? Míg ezen gondolkodunk, álljon itt Gárdonyi Gézától néhány sor:

„…a halál nékem nem fekete börtön,
nem fázlaló, nem is rút semmiképpen:
egy ajtó bezárul itt lenn a földön,
s egy ajtó kinyílik ott fenn az égen, – ez a halál.”

Novemberhez visszakanyarodva, a hónap folyamán két magyar szentet is ünneplünk: Szent Imre herceget és Szent Erzsébetet. Ők igazán alkalmasak arra, hogy példát vegyünk róluk. Ők valóban megmutatták, hogyan lehet és kell Istennek tetsző életet élni akkor is, ha a környezetünk nem érti, sőt egyenesen ellenséges velünk a cselekedeteink miatt. Gondoljunk rájuk is, amikor esetleg úgy érezzük, a mai világban lehetetlen jó kereszténynek lenni. (Csak mellékesen: Szent István királyunknak nem lett volna oka haragudni Istenre fia korai halála miatt?)

Mostanában divat lett a polgári újév kezdetén mindenféle fogadalmakat tenni. Mi, keresztények miért várjunk ezzel januárig? November végén elkezdődik az ádventi időszak, ami egyben az új egyházi év kezdete is. Ez pedig remek alkalom lehet számunkra tiszta lapot kezdeni. Halottaink emlékezete, szentjeink példája és a fenti gondolatok fényében ragadjuk meg az alkalmat, térjünk meg, és kezdjünk mielőbb krisztusi, új életet!

Csicsiri Ferenc