A mi keresztvetésünk (maga a crux = kereszt szó föníciai eredetű) a kivégzés legembertelenebb formájához kötődik – amit az asszírok találtak ki Kr. e. a XV. században –, hiszen az Emberfiának egy ilyen halált hozó fán kellett önmagát az Atyának és nekünk ajándékoznia. A kereszten, vagyis az előre „megtervezett, megácsolt” kegyetlenség izzó poklában ragyogtatta föl Jézus Krisztus az önátadó szeretet misztériumát, hogy ezután már ne lehessen olyan „pokol”, amelyben ne lehetne jelen Isten élete – a szeretet.

Természetesen igaznak tekinthetjük azt, hogy keresztet rajzolunk magunkra, de ennél talán mégis többet mond, hogy amikor keresztet vetünk: „Teljesen be akarjuk burkolni magunkat az ő szeretetével. Teljesen be akarunk öltözni Jézus lelkületébe.” Ám magában a keresztvetés szóban ott van a vetni ige, amely Jézus példabeszédeiből jól ismert (Mt 13,3; Mk 4,3; Lk 8,5).

Egy kis fantáziával máris előttünk áll egy roppant gazdag kép: az ember azáltal válhat csak jó földdé, ha magába, a testébe, a szívébe, a lelkébe veti az Úr keresztjét. Mivel pedig hitünk szerint minden kegyelem és ajándék Jézus keresztjéből – önátadó szeretetéből – forrásozik, éppen ezért minden napunkat azzal kezdjük és fejezzünk be, hogy magunkba vetjük Isten Igéjét. De keresztet vetünk akkor is, amikor Isten ajándékát kérjük, vagy amikor azt megkapva hálát adunk. Ily módon ez a cselekedet az egész napunkat átjárja, hiszen a hívő ember számára a munka, vagy az étkezés előtti és utáni krisztusi jel épp olyan magától értetődő, mint az útjukra induló, vagy onnan hazatérő gyermekek homlokára rajzolt kereszt.

A szentmise áldozat ugyan mivel is kezdődhetne, ha nem azzal, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében magunkra öltjük és magunkba vetjük Jézust. Jobban meggondolva tehát a keresztvetésben az istenképűségünk misztériumát valljuk meg, mert napról napra vetünk és aratunk, azaz mindennap fölvesszük keresztünket, hogy egyre inkább Krisztus élete és szeretete mutatkozzon meg bennünk.

Görbe József plébános