Az alábbi írásban Kovács Istvánné önkéntes beteglátogató vall a kórházi szolgálat mindennapjairól

Férjemmel 38 éve élek házasságban, három gyermekünk van és kilenc unokánk. A gyermekeink is szép házasságban élnek. 28 évet dolgoztam betegágy mellett, 14 éve vagyok leszázalékolva, nagyon sok betegségen mentem át, ezért is érzem át a betegágyban fekvő ember szenvedését.

Különleges úton kerültem a beteglátogató csoportba. Somlai József atya többször kihirdette a templomban, hogy önkéntes beteglátogatónak lehet jelentkezni, ez mindig elment a fülem mellett. Egy vasárnap ünnepeltünk a családdal, és szóba került a hirdetés. A férjem erre azt mondta:

– Ki fog oda jelentkezni? – én pedig így válaszoltam:

– Lehet, hogy pont a te feleséged! – aztán erről többet nem beszélgettünk, de engem ez a gondolat nem hagyott nyugodni, elmentem a templomba, hogy elolvasom a hirdetést, de addigra már levették a hirdetőtábláról. Jött a sekrestyés és kérdezte:

– Mit keresel?

– A hirdetést – válaszoltam. Mondta, hogy az atyánál van, menjünk be hozzá. Szabódtam, hogy nem fontos, csak el akartam olvasni. Végül meggyőzött. Megkaptam a plakátot és Szabóné Szekeres Ildikó telefonszámát, hogy hívjam fel. Ildikó azt mondta, hogy lesz egy felvételi elbeszélgetés, ahol azt kérdezte, miért akarok részt venni ebben a szolgálatban. Azt feleltem, hogy sokat voltam a betegek közt és hiányoznak.

Felvételt nyertem, elvégeztem a képzést és az önkéntes beteglátogatói fogadalomtétel után elkezdhettem a beteglátogatást az általam választott osztályokon.

Első nap a gasztroenterológián zavaromban úgy mutatkoztam be, hogy önkéntes ápolónőnek jöttem az osztályra. Egy orvos és egy nővér fogadott.

– Jaj, de jó hogy ilyen is van! – mondták és egy nagy adag ágyneműt a kezembe nyomtak, hogy húzzam át az ágyakat, vigyem ki az ágytálat. Estig dolgoztam. De a munka mellett a betegekkel nem volt időm beszélgetni. Otthon elgondolkoztam, hogy fogok én így beszélgetni a betegekkel, s elmondtam a történetet Ildikónak. Ő elmagyarázta, hogy nem azért vagyunk itt, hogy segédápolói feladatokat végezzünk, hanem amire az orvosoknak ápolóknak nincs ideje a sok munka miatt, mi meghallgatjuk a betegeket.

Második alkalommal, amikor mentem az osztályra, újból osztották volna rám a munkát, de mondtam, hogy én önkéntes beteglátogatónak jöttem az osztályra, hogy beszélgessek a betegekkel és meghallgassam őket.

A gégészeten könnyebbnek tűnt a feladat, mert leszázalékolásom előtt ezen az osztályon dolgoztam, tehát ismertem az orvosakat és a nővéreket is. Ebből fakadóan örömmel fogadtak, de fél év is eltelt mire, mindkét osztályon megtaláltam a helyemet. Négy éve szinte minden héten jelen vagyok mindkét osztályon.

Otthon is készülök minden egyes látogatási napra, reggel a férjemmel elimádkozzuk közösen a Szentlélek litániát, majd részt veszek a szerda reggeli szentmisén. Gyalog szoktam a kórházba bemenni, miközben a rózsafüzért imádkozom a bent fekvő betegekért. Erre bőven van időm, mert kb. 5 km tőlünk a kórház.

A gégészetre megyek először, mert itt a nővéröltözőben veszem fel az önkéntes beteglátogatók egyenköpenyét és kitűzőjét. Így amikor az öltöző kulcsát kérem a nővérektől, adódik alkalom egy kis beszélgetésre. Családjukra, munkájukra és a betegekre vonatkozóan is.

Ezen az osztályon országos ellátási kötelezettsége van a kórházunknak, ezért sok a gégerákos beteg. Állapotuk miatt nehezen beszélnek és fárasztó is számukra, így legtöbbször rövid a beszélgetés, esetenként csak egy simogatás vagy van, amikor írásban beszélgetünk egymással. Végül mindig megkérdezem tőlük, hogy elfogadnának-e tőlem egy kis képet imával?

A gégészeten van két kétágyas, alapítványi kórterem, ahol emeltszintű körülmények között lehet a beteg a többi kórteremhez viszonyítva. Szokták mondani a nővérek, hogy oda a kiemelt betegekhez ne is menjek be, de szerintem oda nekem még inkább be kell mennem.

Egyszer, amikor ebbe a kórterembe bementem, éppen telefonált a beteg, ezért úgy gondoltam, hogy nem zavarok. De ő intett, hogy üljek le, majd kérte, hogy beszéljek erről a szolgálatról, mert ő még ilyennel nem találkozott. Az illető egy másik városból jött ide, gazdasági vezető volt, de már nyugdíjas. Azt mondta, ő is szeretne másokon segíteni, már gondolkozott rajta, hogy felkeres egy imaházat.

Másik példa: amikor egy fiatalember elolvasta a kitűzőmet, s látta, hogy az egyháztól jöttem, rögtön jelezte, hogy ő nem vallásos. Azt feleltem, hogy nem egy vallásos emberhez, hanem beteghez jöttem látogatóba. A beszélgetés után tőle is megkérdeztem, hogy elfogad-e egy szentképet?

– Nagyon szívesen! – mondta.

A beteg ember különösen érzékeny, nem tudhatjuk, hogy egy önzetlen gesztus vagy egy alkalmas időben átnyújtott szentkép, milyen érzéseket vált ki belőle. Egy fiatalasszony elmondta nekem, hogy a férje kórházban volt, és kapott egy szentképet, amit azóta is a kisszekrényén tart otthon, pedig nem vallásos.

A négyéves önkéntes munka tapasztalatából elmondhatom, hogy nagyon fontos a rendszeresség. Fontos, hogy az osztályon dolgozók és a betegek számíthassanak a szolgálatomra. Egy alkalommal az osztályon meglát a főnővér a folyosón és nevet rám:

– A tanár úr tíz perce sincs, hogy emlegetett, mert beszélgetni kellene egy súlyos rákos beteg hozzátartozójával. Azért nevettem, mert maga a Szentlélek rendezte úgy, hogy most itt vagy. Tudta, hogy szükség van rád.

Ebből is látszik, hogy mennyire velünk van az Isten, ha ráhagyatkozunk és kérjük, hogy vezessen a Szentlélek.

A belgyógyászaton főleg idős emberekkel és kivizsgálásra váró betegekkel találkozom.

Az egyik kórterembe a hat ágy mellé még két pótágyat is beraktak középre. Miután bemutatkoztam, az egyik beteg azt kérdezte tőlem:

– Mit tud maga tenni vagy mondani? – Azt feleltem, hogy szívesen beszélgetek, meghallgatom őket vagy imádkozom. Egy másik beteg erre azt válaszolta:

– Gyomortükrözés előtt állok, nagyon félek tőle.

Próbáltam őt vigasztalni azzal, hogy már olyan ügyesen csinálják, hogy nem fog fájni.

– Ilyet nekem ne mondjon, mert már többször volt, s nagyon fájt!

Nagyon szerettem volna megnyugtatni, ezért hirtelen azt mondtam, hogy most azért nem fog fájni, mert imádkozni fogok érte. Kinevetett.

A beszélgetés végén minden betegnek ajándékoztam egy szentképet. Csak otthon gondolkodtam el azon, mit is mondtam, és hogyan ígérhettem azt, hogy nem fog fájni. Saját, jól meggondolt szavaimból ezt az ígéretet nem tettem volna. Úgy gondolom, hogy a Szentlélek adta az ajkamra, s magam is meglepődtem az ígéreten.

A következő héten, amikor megint bementem a kórterembe, ez a beteg felkiáltott:

– Jaj, de jó, hogy imádkozott, mert tényleg nem fájt! Én most egy nagy műtét előtt állok, imádkozzon még értem!

– Szívesen imádkozok magáért megint, de nem lenne jobb, hogy ha maga is imádkozna?

És akkor egy órát beszélgettünk, ami alatt elmondta az egész életét.

A képzéseken azt tanuljuk, hogy hallgatni kell, ne mi beszéljünk, hanem a betegnek legyen módja elmondani az érzéseit bármivel kapcsolatban. Elhatároztam, hogy azon a napon hallgatni fogok, amennyire csak lehet. Találkoztam egy betegségéből adódóan lebénult orvossal, aki nagy örömmel mondta, hogy ő kb. egy éve tért meg. Megosztotta velem ezzel kapcsolatos tapasztalatait és örömeit. Én pedig elhatározásomhoz híven csak hallgattam. Ő közben kétszer is megkérdezte tőlem:

– Hallja maga, amit mondok? – ebből azt tanultam meg, hogy hallgatni kell a beteget, de időnként valami jelzést kell arról adnunk neki, hogy eljut hozzánk a mondandója.

Másik alkalommal egy női kórterembe minden beteg szívesen beszélgetett velem. Az utolsó ágyon fekvő asszony egész idő alatt telefonálgatott. Ezért arra gondoltam, hogy nem zavarom. Szokásom szerint búcsúzásul szentképpel ajándékoztam meg minden beteget, de ennek az asszonynak már nem jutott, ezért egy olyan imalapot adtam neki, amin az Úr Jézus tartja karjaiban a beteget. Amikor meglátta, azt mondta:

– Ez vagyok én! – intett, hogy üljek le, és újból mondta a képet nézve: –Ez vagyok én!

Megkért, hogy imádkozzam el neki, ami a lapon van. Míg imádkoztam, mind a ketten könnyeztünk. Elmondta, hogy már négy éve béna, s most műtétre lenne szüksége, de az előjegyzések miatt itt csak három hónap múlva kerülhetne sorra, s most azért telefonálgatott, hátha valahol előbb megműtenék. Ezek után felkiáltott:

– Hogy nekem mennyit kell szenvednem! Valaki azt mondta, hogy hagyatkozzam az Istenre, de én nem tudom, hogy azt hogyan kell. Magyarázza el nekem!

Azt feleltem rá: amit emberileg meg tudunk tenni, azt tegyük meg, a többit bízzuk Istenre. Több mint egy órát beszélgettünk és nagyon megnyugodott, és hálás volt a beszélgetésért. Azt mondta, engem a Jóisten küldött akkor őhozzá.

Visszatekintve az életemre, amiben sok szenvedés és tragédia is volt, most mindezt az Isten kegyelmének és tervének tudom be, mert ezzel segített hozzá, hogy a hagyományos vallásos életemből megtérjek, ezáltal közelebb kerüljek hozzá, és elküldött a betegekhez, mert saját életemben megtapasztaltam a szenvedést, annak erejét és értékét.

Kovács Istvánné önkéntes beteglátogató