A házasságtörő asszony

A bűnbánattal kapcsolatban az én személyes élményem a krisztusi példabeszéd, a szívtelen szolga (Mt 18,21–35) gondolatához kapcsolódik. Mindenkinek megbocsátani, elengedni tartozását azért, hogy megtapasztalhassuk Isten irgalmas szeretetét. Aki a bűnbánat után – nem is beszélve arról, ha valaki a gyóntatószékből kilépve – nekiesik szolgatársának, és nem gyakorolja ő is a megbocsátást, az élete sötétségbe borul.

A lényeg: ne akarjak semmit elrejteni az Úr elől, mert ő mindent tud. Ez a mindentudása nem megrovó, hanem irgalommal teli – lásd Péter vallomását: „Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek” (Jn 21,17).

A bűnbánat az ember legbensőbb tudása önmagáról, életéről, bűneiről. De ez a tudása szembetalálja magát Isten szeretetének mindentudásával. Következésképp a bűnbánatban nem a „tudás” és nem az „ítélkezés” játssza a főszerepet, hanem a jelenlévő Krisztus. Ha az ember ezt a jelenlétet nem értékeli, nem veszi komolyan (nem is tud róla), abban az esetben a bűnbánata akkor is felszínes – nem a lelket megújító –, ha egyébként őszinte és töredelmes. Az ilyen bánat az önismeret és a pszichológiai önvizsgálat rétegeinél leragad.

Ha ezeket alaposabban végiggondoljuk, akkor látjuk, hogy a töredelmes lélekben annak (a jelenetnek) kell megtörténnie, amikor Jézushoz viszik a házasságtörésen ért asszonyt. Rajtakapták, mindent tudnak róla, ügye menthetetlen. Krisztus a maga lehajlása által – a földig hajolt és írt a porba – gyógyítja meg a szívünket. Ez a lehajlás a szeretet csodája, mert végül „csak Jézus maradt ott a középütt álló asszonnyal, … Én sem ítéllek el. Menj, de többé ne vétkezzél”. (Jn 8,9–11) Megdöbbentő: a bűnös áll középütt. Érte történik minden.

Görbe József plébános