magyar kokárda

„Forr a világ bús tengere, oh magyar”. Ma sincs ez másképp. Senkise tudja, hogy mit forral (most már nem a „hármas erőszak”, a háttérben kevésbé látható, világméretű hatalmak munkálkodnak).

A télvégi reggel kopasz ágakat rajzol az égre, mint bizonyára 163 éve is, amikor senki sem sejtette, mi készül a pesti utcán. Egymás után lángoltak fel a forradalmak a szabadságért, és azóta is látható előzmények nélkül robbannak ki, győznek vagy elbuknak, sokszor buknak el látszólagos győzelmük ellenére, de néha legyőzve is győzelmet aratnak.

A honvédség soraiban kistarcsai nevek is fölbukkannak: Balczó István „székálló legény”, Fitos Sándor „kispap”, Scheda Ferenc szabó és Burillák Mihály. (Lásd Horváth Lajos: Kerepestarcsa története. Kerepestarcsa Nagyközség Tanácsa, 1988.)

„Ilyen nagy dolog a szabadság?” – kérdezték a fejlett Nyugat népei Márai Sándor költeményében jó évszázaddal később, amikor szinte kísértetiesen ismételte magát a történelem. (A józsefvárosi fáspince rabságában azt sem tudtuk, hogy megérjük-e a következő napot, miközben fölöttünk tankok lőtték szét az Üllői út házait.)

Igen, a szabadság nagyon nagy dolog, amit csak azok a nemzetek ismernek igazán, akiknek a középkor óta alig adatott meg, hogy élvezzék gyümölcseit, mint a magyarok, írek, a balkáni népek vagy az örmények. Egy franciának már régen divatjamúlt fogalom a hazaszeretet, nem is értik igazán, hogy miről beszélünk. Pedig országuk minden polgárától megkövetelik az asszimilációt: mindenki legyen francia, pedig van köztük provanszál, okszitán, breton, baszk, hogy a bevándorlókról ne is beszéljünk.

Szent István koronája alatt sok száz éven át békében éltek a nemzetiségek, ezt az is bizonyítja, hogy 1848-ban is rengetegen fogtak fegyvert a közös haza védelmében.

De hát milyen gyümölcsei lehetnek a szabadságnak? Bizony lehetnek jó és rossz gyümölcsei. Tőkéczki Lászlót idézve: az a baj, hogy korunkban a fő állampolgári értékek, a munka és a kötelességek helyett egyesek csak arra törekszenek, hogy munka nélkül minél több pénzt és kötelességek nélkül minél több jogot szerezzenek – nyilvánvalóan mások rovására. Maga alatt vágja a fát az a társadalom, amelyben ilyen eszmék uralkodnak. A kiüresedett szabadság, a szabadosság új zsarnokságot terem, mert a testvériség „szeresd felebarátodat úgy, mint saját magadat” parancsát fölrúgva az egykori hármas jelszóból csak az egyenlőség és szabadság marad. Ebbe pedig a jakobinusok óta sokan belebuktak, de a nagyobb baj, hogy az emberiségnek is iszonyú szenvedéseket okoztak. Az Istentől függetlenített demokrácia és tudomány képtelen nem hogy jólétet, de elviselhető közállapotokat is biztosítani, mert az ember hajlamos a rosszra és az emberi elme véges. Még akkor is, ha ezek a „vívmányok” csodálatos dolgokat alkottak – abból, amit a Teremtő létrehozott.

Minden tavasz ébreszti bennünk a reményt. Húsz évvel ezelőtt is óriási reményekkel indult meg Közép-Európa átalakítása, aztán sokak számára tragikus kiábrándulás követte. Igazi szabadság persze nem volt, mert új módszerekkel – tájékoztatási eszközökkel (közmédia), árukapcsolással (reklámok), pénzügyi csábítással (devizahitelek) – hallgattatták el sok ember önálló gondolkodását. A vallásoktatás esélyegyenlőségének hiánya is ebbe a sorba illeszkedett, hiszen „világnézeti semlegesség” csak elméletben létezik. (Csak összehasonlításképpen: 1895-ben még olyan törvény született, hogy ha valaki ateista lett, ezt bizonyos életkorban megtehette, de akkor hivatalosan ki kellett lépnie az egyházból. Miről dönthetett volna, ha az egyház tanítását meg sem ismerte?)

A mi reményünk azonban elsősorban az evangéliumi örömhírre épül és arra az ígéretre, hogy minden más (valóban szükséges) dolog hozzá adatik, ha nem is megpróbáltatások nélkül.

Dr. Szám László