Az egyik filozófus a következőket írja: „Fokozatosan oda jutottam, hogy elfogadjam azt a kétségtelenül paradox tételt, amely szerint mindig önmagamból lesz önmagam árnyéka”. Talán nem is gondolnánk, de ez az Isten(ek)re is igaz. Gondoljunk csak a pogány istenekre. Ezek az istenek örökösen önmaguk korlátaiba ütköznek, hiszen nem tudnak saját vágyaik, érzelmeik, indulataik – szeretetük, haragjuk, gyűlöletük – fölé emelkedni, hanem ezek a fékezhetetlen erők rángatják őket. Így aztán önmaguk árnyékaivá lesznek.

De nincs ez másként az embereknél sem. József Attila, a zseniális költő esetében is láthatjuk ennek a fönti tételnek az igazát: saját élete árnyékolta be műveit. Meg kellett halnia ahhoz, hogy ne álljon saját művei útjában. Halála után három nappal(!) mindenki, azok is, akik addig kritizálták őt, emelkedett hangon jelentették ki: a valaha élt magyar költők között ő volt az egyik legnagyobb.

Nagyböjt feladata, hogy eltávolítsunk mindent, ami árnyékot vet önmagunkra. Nem kérdés, hogy a bűn sötétségét kell fölszámolni. Az azonban nem egyértelmű, hogyan lehet a sötétséget „kidobni”, eltávolítani önmagunkból. Aki azt gondolja: a lelkiismeret-vizsgálat már önmagában fényt hoz a sötétben ülő emberre, annak ugyan igaza van, de csak részben. Lássuk a tényeket.

A Teremtő első tette az volt, hogy elválasztotta a világosságot a sötétségtől (Ter 1,3), és mind a kettő Isten tetszésére volt: „Az egek hirdetik Isten dicsőségét… Nappal a nappalnak adja át a szót, éjjel az éjjelnek adja tudtul” (Zsolt 19,2–3). Bár Isten a világosságba öltözik – „Világosságot vettél magadra, mint egy köpenyt” (Zsolt 104,2) –, a sötétség sem rejthet el semmit az ő életéből, cselekedeteiből: „…az éjszaka világos lenne, mint a nappal, a sötétség pedig olyan, mint a világosság” (Zsolt 139,12). Istent nem árnyékolja be semmi – önmaga sem. De vajon miért nincs „árnyéka” az Istennek? Mert nem önmagában jelenik meg. Önmagát a másikban, az Emberfiában mutatja meg.

Ahogy a világosság a sötétben világít (Jn 1,5), úgy Isten az emberben ragyogtatja föl önmagát. Még tovább lépve, mivel a bűn az embert kiszolgáltatta a szenvedésnek és a halálnak, ezért Isten éppen a szenvedés és a halál elfogadásával mutatja meg végtelen irgalmát és szeretetét.

Nagyböjt „világossága” éppen abban rejlik, hogy nem magunkkal foglalkozunk, hanem arra tekintünk, aki maga a világosság. Jézus pedig, a mi „hajnalcsillagunk” (phósphoros = fényhordozó) belép, beköltözik a szívünkbe (2Pét 1,19), hogy az ő szenvedésében és halálában megismertesse velünk az Atya irgalmas szeretetét.

Görbe József plébános