Elég nehéz olyan helyet találni Magyarországon, ahol még nem járt a kis­tarcsai Vivace Kórus. Az elmúlt tíz év alatt föltérképeztük kis hazánk legszebb kirándulóhelyeit és ehhez kapcsolódóan a helyi nevezetességeket: templomokat, múzeumokat, várakat, borospincéket. Ez alkalommal a Vértesben jártunk.

Március idusán kiszámíthatatlan az időjárás: hol esik, hol fúj. Nekünk szerencsénk volt: szikrázó napsütés, kellemes tavaszi meleg kísérte utunkat.
A szombati elővételezett osztálymisével indítottunk, majd vasárnap reggel nekivágtunk a Dunántúli-középhegységnek. A találkozót Majkpusztára szerveztük. Kisebb-nagyobb eltévedések után mindenki szerencsésen megérkezett, és itt egy ismerős segítségével meglátogattunk egy ma is szép állapotban lévő vízimalmot. Ezután a híres „néma barátok”, a kamalduli rend magyarországi emlékhelyét néztük meg. Elég nehezen vettük tudomásul (főleg a lányok), hogy ezek a szegény remeték egy évben összesen kétszer három napot beszélhettek, akkor is csak az apátság falai között. Szigorú napirend szerint élték mindennapjaikat nyolcvan négyzetméteren és az ahhoz tartozó ugyanakkora kertben. Betegségüket egy, az ablakba kitett gyertyával jelezték, így várván a laikus testvér segítségét. II. József Magyarországon beszüntette a rendet, mivel nem végeztek „hasznos munkát”, de Lengyelországban még mindig működnek, sőt, Amerikában divatossá vált ez a szerzetesrend. Mindenesetre mi megállapítottuk, hogy maradunk a jól megszokott hangos és „gyerek után szaladgálós” életünknél.

Túljutván az első megrázkódtatáson, elgurultunk a szálláshelyünkre, a vértesboglári Lovastáborba. Itt az ebéd elfogyasztása után részt vettünk egy érdekes lovasbemutatón, amikor még senki sem sejtette, hogy egy órán belül mindenki lóra fog pattanni. A lovászunk óriási biztonsággal és szeretettel neveli a lovait, egy, az indiánoktól átvett módszerrel éri el, hogy bármilyen agresszív behatás nélkül a lovak szó nélkül engedelmeskednek a lovagolni vágyónak. Így történt, hogy először csak a bátrabbak – főként a gyerekek –, később pedig a két kismama kivételével mindenki lovagolhatott. A másfél éves kisfiam olyan biztonsággal és természetességgel ült a nagy Benő hátán, mintha csak az etetőszékében csücsülne, közben pedig simogatta, becézgette a lovat. Míg a felnőttek próbálgatták a lovaglást, a gyerekek nyugodtan homokoztak a lovak között, senkinek sem kellett aggódnia, hogy baj történhet. Az ügyesebbek eközben falat másztak, és a csúcsról lecsusszantak egy drótkötélpályán.

Délután ötre mindenki kellőképpen elfáradt. Szokásunkhoz híven minden kóruskirándulás alkalmával megkóstoljuk a helyi borokat. Most a Sáfrán Pincészetre esett a választásunk. Míg a borozók vígan kóstolgatták a móri borvidék finom nedűjét, addig a sofőrök egy kis hagymás zsíros kenyér és üdítő kíséretében szórakoztatták egymást. A szálláson finom babgulyással vártak bennünket, így estére meglett az alaphangulat. Késő este kezdetét vette a szokásos vetélkedő, melynek pontjai az elmúlt nap látnivalóiból, logikai és műveltségi feladatokból, március 15-éhez kapcsolódó kérdésekből és ügyességi feladatokból álltak. A győztes csapat egy üveg helyi bort és egy doboz csokit nyert. Természetesen együtt fogyasztottuk el a nyereményt, hiszen mindenki teljes bedobással vett részt a vetélkedőn.

Másnap reggel mindenki kicsit fáradtan ébredt, az idő is elég szomorkás volt. A csapat nagy része szkeptikusan állt a túra gondolatához, de mi nem engedtünk a kételkedőknek. A szállásadónk felajánlott jó pár esőkabátot, ezért már nem volt helye a nyafogásnak. Ráadásul reggeli után csatlakoztak hozzánk még a kórusból, akik csak egy napra érkeztek. Végül elindult a csapat. Mire a hosszú konvojjal megérkeztünk az első állomáshoz, kisütött a nap. Így már vidáman indultunk a Báraczházi-barlang nyílásához. A barlang üregei olyan szűkek voltak, hogy egyes helyeken csak kúszva, kapaszkodva, oldalazva fértünk el. A gyerekeket külön vittük be, hogy ők se maradjanak ki a nem mindennapi élményből. A kisfiúknak főleg a denevér tetszett. Ezután átkocsikáztunk Vérteskozmára, innen indult a gyalogtúra. A gyönyörű műemlékfalu minden háza megérne egy fotót. Szerencsére a túra alatt végig sütött a nap, nem is vettük észre, hogy elment az idő a csöndes beszélgetések közben. Várgesztesre érve fölkaptattunk a várhegyre, ki pocakosan, ki háti hordóban, ki kapaszkodva. A várba érve nagy középkori lakomát csaptunk, a tányérokon szinte semmi sem maradt. Délután visszatértünk a szállásra, lovagoltunk, falat másztunk, kosaraztunk. Az esti paprikás krumpli után a társaság nagy része a fáradtságtól elbágyadva ücsörgött, dülöngélt, a gyerekek persze még játszottak a léghokival, csocsóval, biliárddal. Mire ágyba kerültünk, mindenki könnyen elaludt.

Másnap délelőtt még kaptunk egy bónuszlovaglást, ennek fejében viszont magunknak kellett lepucolni a lovakat. Rögtön nem lett olyan vonzó sport a lovaglás. Miután elhagytuk a szállást, hazafelé még megálltunk néhány érdekes látnivalónál. Fölkerestünk egy romtemplomot, ahol a lelkes geocachingelők újabb kincset találtak a furfangosan elrejtett kincsesládában. Ezután a gánti egykori bauxitbányát látogattuk meg, ahol sokmillió éves fosszíliákat találtunk. Még két érdekességet ejtettünk útba, az egyik a Csákberény közelében lévő dombvidék, ahol a szerelmesek különböző kövekből üzeneteket írnak egymásnak, így mindenki elolvashatja szívük választottjának nevét. Végül a Csókakői várhoz másztunk fel, ahonnan csodálatos kilátás nyílik a környező településekre.

Elcsigázottan, de élményekkel gazdagodva tértünk vissza Kistarcsára. Reméljük, hogy máskor is ilyen sokan vesznek részt a kóruskiránduláson. Akinek kedve támad (akár tud énekelni, akár nem), bátran jelentkezzen a következő kiruccanásunkra, amit őszre tervezünk.

Pintérné Hutter Anett