2011 a család éve

A családot védeni kell

A család jelentősége minden más közösség fontosságát felülmúlja. Mivel a család jelentőségét nem győzzük hangsúlyozni, ezért fontos, hogy sokan odaálljanak a család mellé, és védjék.

A családot védi a Jóisten. Amikor a Jóisten a Tízparancsolat törvényeit megalkotta, gondolt a családi szentély védelmére, boldogságára és tisztaságára. „Atyádat és anyádat tiszteljed!” – hangzik a negyedik parancsolat. A Jóisten igazságos büntetését vonják magukra azok, akik szüleiket nem tisztelik, nem szeretik, nem gondoskodnak róluk. Jogosan bünteti a Jóisten azokat, akik idős, beteg, tehetetlen szüleiket nem ápolják, nem gondozzák, akik maradék vagyonukból kiforgatják és hagyják őket árván, elhagyatottan meghalni.

„Felebarátod házastársát ne kí­vánd!” A kilencedik parancsolat hivatott arra, hogy a családi élet szentélyét, egységét a hitvesi hűség biztosítsa.
A teremtő Isten elgondolásában, szándékában hűség van. Mi lenne a család tagjaiból, ha mindenki kénye-kedve szerint cselekedne. A gyerekeknek hosszú időre van szükségük, míg megnőnek. Az ő nevelésük egy egész életet követel mind az édesanyától, mind az édesapától. A változások a gyermeknek a legnehezebbek, hiszen elhagyatottságot, kitaszítottságot, idegenséget kell megélnie.

A családot védi az Úr Jézus. Jézus Krisztus a Szent Családban született. Itt növekedet, itt tanulta meg az engedelmességet, itt kezdte el kétkezi munkájával a dolgozó ifjú, majd ember életét, itt lett felnőtté. Nyilvános működésének kezdetén itt tette az első csodáját, a kánai menyegzőn. Külön szentséget rendelt az Úr Jézus azért, hogy a férfi és a nő viszonyát rendezze, és szentségi magaslatra emelte a házasságot. Olyan házasságot rendelt, ahol a házastársak kölcsönösen szeretik egymást, hűek egymáshoz, sőt áldozatot hoznak egymásért. Az Úr Jézus azt a házasságot védi, ahol a házasság elsődleges célja megvalósul, és gyermekek születnek. Ahol a teremtő Isten elgondolását nem akadályozzák meg, ahol vidám gyermekkacaj tölti be a házat. Ahol a szülök sokat küszködnek, de életük folytatását látják növekvő gyermekeikben.

A családi életet védi az egyház, mely a tovább élő Krisztus, tehát
a Mester nyomdokain jár. Az egyház minden erejét, tekintélyét felhasználja, amit Jézustól kapott, hogy a családi élet egységét, és a benne élők biztonságát előmozdítsa. Az előfordul ugyan, hogy lelkek ezreit, néha egész közösségeket sodor el az élet, a szenvedélyek vihara az egyház élő fájáról. Az egyháznak fáj a szakadás, megsiratja
a távozókat, de a családi élet védelméről nem tud lemondani. Az egyház nem zárja ki a távozókat, a templomi közösségben is helyet találhatnak. Az élet gyakran hoz váratlan változásokat, talán ezek lehetnek egyszer majd javukra. Az egyház továbbra is Isten és Jézus akaratát tartja fontosnak, ezzel teljesíti hivatását.

A házasságot kell, hogy védjék maguk a házasfelek. Hiába minden oldalról a védelem, ha a házasságban, a családokban élők nem védik egymást. Hiába minden, ha az édesanya már nem igazán édesanya, amikor az édesapa már nem igazi édesapa, hanem csupán csak pénzkereső. Hiába minden ha, nincs meg egymás között
a szeretet, a megbocsátás, a megértés szelleme, ha nincs meg az egymás iránti bizalom, a megrendíthetetlen hűség. Hiába a nevelés legkülönbözőbb módja, legyen az szeretetettel, büntetéssel, rábeszéléssel, ha nem látja
a gyermek a jó példát, akkor minden csak ideig-óráig tart. Hiába minden, ahol nincs komoly helyállás a család minden egyes tagja részéről. A családi életet maguknak a családban élőknek kell elsősorban védeni. Vigyázni arra, hogy őseik nyomdokain tudjanak járni. A világi feladatok teljesítésében – az úgynevezett kinti életben – lehetnek feszültségek, nyüzsgés, tülekedés, verseny, keserűség, harc, de a családi életbe ezeket nem szabad hazavinni. Nem otthon kell kiadni a feszültséget.

Az otthon

A társadalomnak vannak alapvető kötelességei. Így például az is, hogy tudjon mindenki számára megfelelő otthont biztosítani. Ez alapvető szükséglet, mint a ruházat és az élelem. Sok házasságban élő vágyik az otthon után, fizikai értelemben és lelki értelemben is. Vannak az úgynevezett hajléktalanok. Nincs lakásuk, természetesen otthonuk sincs. Sokan vannak. A hajléktalanok közösségének miért nincs lakása? Talán azért, mert elváltak, és az egyik felnőttnek mennie kellett a lakásból, talán azért, mert nem volt állása, nem tudta a lakás rezsijét fizetni, talán becsapták vagy erőszakkal eltávolították. Úgy gondolom, hogy a gazdag államoknak is nehéz lenne e kérdést megfelelő megelégedettséggel kezelni. Ha lakást adna, talán hamarosan „átjátszanák” pénzért, és megint hajléktalan lenne a megsegített. Az otthonoknak nagy problémája lehet a zsúfoltság. Hány házasság megy tönkre, mert több generáció kénytelen együtt élni. Ez akkor is probléma lehet, ha megfelelő „területük” van, megfelelő helyiségek állnak rendelkezésre, mégis „egymásba botlanak”. Mind a fiatalok, mind a középkorosztály és az idősek más-más gondolatvilágban élnek. Ez természetes. Legfeljebb arról lehetne beszélni, melyik a hasznos, a célravezető. A gondolkodó korosztály sajnos itt háttérbe kerülne. A fiatalok és az idősebb korosztály beleszólnak egymás életébe. Erre szokták azt mondani: „pokollá” tették életüket. Mi a megoldás? Az állam részéről megfelelő szabályok, segítés; tehetős, segítő szándékú szülők; a fiatalok részéről felnőtt gondolkodás, szerény magatartás, és félve írom le: alázat.

Van önálló lakás, otthon, de be is kell rendezni. Megtehetik, mert van pénzük. Talán túlzottan sokat költenek a berendezésekre, talán vagyont érő bútorokat, csillárokat vesznek. Végül minden szép, modern, szemet gyönyörködtető. Amikor már csak lakni és élvezni kellene a családi otthont, akkor jönnek rá, hogy az két elhidegült ember szenvedési helye, mert számukra már nem otthon, hanem éjjeli menedékhelye. A családi otthont be kell rendezni, mégpedig egymás értékelésével és szeretettel.

A családról, a család megélhetéséről, az ott élők kötelességeiről sokat beszélnek és írnak állami és egyházi személyek, egyetemi tanárok és egyszerű emberek. Így is kell, jól teszik. Feltételezzük azt is, hogy írásaikban, beszédükben hangsúlyozzák azt is, hogy a családi életre, a házasságra készülni kell.

Felkészülni az önzetlen szeretetre, a másik értékelésére. Sokszor előfordul, hogy a családban a gyerekek körül forog a világ. Senkihez nem kell alkalmazkodniuk. A szülők, nagyszülők lesik a gyerekek minden vágyát, ajándékok garmadával halmozzák el őket. Óvják a fújó széltől drága gyermekeiket. Viszik, szállítják, nehogy a drágám elfáradjon. Reggel az iskolai tanítás kezdése előtt gépkocsik tömege lepi el az utakat. Jó, legyen. Ha nem jó a bizonyítvány, akkor a pedagógust marasztalják el. Aztán egyszer csak eljön a házasságkötés ideje, a közösségi élet, a család élete. Ott pedig alkalmazkodni tudni kell. Önzetlennek lenni, lemondani az önközpontúságról. De aki húszéves koráig ezt nem szokta meg, az a közösségi életben, a családi életben nagyon nehezen boldogul. Két önző ember pedig pokollá tudja tenni egymás életét. Rövid időn belül jönnek a válogatott jelenetek. „Igen? Én csak itt gürizzek, a nagyságos úr pedig nézi a meccset a tévén. Na, gyerünk csak ki a konyhába. Nem esik le az aranygyűrű az ujjadról, ha segítesz a krumpli pucolásban!” – „Ja? Én vállalom a plusz munkát! Te pedig a fodrászodnál fél napot eltraccsolsz, vagy kocsikáztatod a gyereket, és még egy meleg vacsorával sem tudsz várni!” – „Na, hát akkor beszéljünk arról, hogy ki hozta a bútort!” – „És a lakásomba ki költözött be?” Hát erre nem lehet építeni családi otthont. Mind a ketten becsapva érzik magukat. Ebből csak feloldhatatlan nehézség és boldogtalanság származik. Aki nem azzal megy a házasságba, a családi életbe, hogy én adni akarok, boldoggá tenni a páromat, az egyszerűen alkalmatlan a házasságra. Keserűen állapította meg egy idős személy: szomorú, hogy két boldog jegyesből évek múlva két egymást mardosó hárpia lett. Az esküvő előtt a menyasszony beszélt, a vőlegény áhítatosan hallgatta. Egy évi házasság után a férj beszélt, a feleség nem hallgatta. Három év után mind a ketten beszéltek, és a szomszédok hallgatták.

Felkészülés

Fel kell készülni az állhatatosságra, a hűségre. Sok mai fiatal éltében ez is hiánycikk. Váltogatják az iskolát, egyesületeket, csoportjaikat. Belekapnak különböző hangszerekbe, nyelvekbe, sportokba, de a legkisebb nehézség esetén abbahagyják a vállalt feladatokat. Ez még nem lenne tragikus, de aki ezt az állhatatlanságot megszokta, könnyen a családra is ráerőlteti. Nem tud kitartani párja mellett. Főként, ha rájön, hogy nem angyallal kötött házasságot, hogy társa nagyon is emberi hibákkal küszködő személy.

Fel kell készülni arra, hogy férj vagy feleség leszek, sajátos férji, illetve feleségi erények elsajátítására. A fiú akkor lesz ideális férj, ha törekszik a határozottságra, komoly tudásra, a gyakorlati dolgokban való talpraesettségre, ha vállalkozó szellemű, bátor és merész, ha fizikailag erős, szellemileg vasidegzetű, ugyanakkor udvarias és gyengéd. Ezeket az erényeket nem az esküvő után kell elsajátítani, hanem ifjúkorban, sőt már gyermekkorban. A lánynak pedig sajátos asszonyi és anyai erényekre kell szert tennie. És ezeket sem elég asszonykorban elkezdeni. Legyen második természetévé a szelídség és a figyelmesség, az áldozatkészség és a türelem. Adjon a külsejére, de ne hanyagolja el a lelki értékeket sem. Törekedjék a mély hitre, és a vonzó vallásosságra. Szeresse a házi munkát és a gyermekek nevelését. Iszonyatosan csalódik a családi életben az, aki tudatosan nem készül fel rá jellemében, erényeiben, aki azt képzeli, ezek az erények maguktól teremnek.

A fiataloknak tudatosan kell felkészülniük a családi életre. A szülőknek, a nagyszülőknek támogatniuk kell a családi életre való készülésben gyermekeiket, unokáikat. A pedagógusoknak a szaktárgyakon kívül az ideális házasságra is fel kell készíteni tanítványaikat. A papoknak, a keresztény közösségeknek, lelkiségi mozgalmaknak össze kell fogniuk a jövő házastársak és szülők nevelésére.

A bizakodás és a remény gondolataival zárom írásomat. Minden nehézség ellenére bizalom tölt el, hogy sok katolikus családban él a hit, az egymás iránti szeretet és áldozatvállalás. Hogy családjaink, egyházközségeink közösséget keresve, egymásnak segítséget nyújtanak. Hiszem, hogy a vallásos család képes boldogságot ajándékozni tagjainak, és bátorító jel lesz társadalmunk számára. Hiszem, hogy a család meghirdetett évében sok szép útmutatást hallunk és olvasunk erre hivatott személyektől. Ebben a reményben imádkozzunk minden magyar családért!

Somlai József
nyugalmazott plébános