Kistarcsai betlehem

Örökösen azon kapjuk magunkat, hogy szeretnénk valamit. Hol ezt, hol azt. Képtelenek vagyunk „leállni”. Mintha az emberi természetünkhöz tartozna a vágyakozás. Talán túlzás volna azt állítani: ha ez nincs meg bennünk, akkor már kiégtünk. De az bizonyos, hogy a vágyakozás nélkül nehezen igazolható, hogy megőriztük gyermeki mivoltunkat.
Isten azóta, mióta megfogant benne a gondolat, hogy teremt egy világot, vágyakozik és kívánkozik. Arra áhítozik, aki illik hozzá. De ez nem úgy értendő, hogy az után sóvárog, aki jól mutat mellette, hanem, hogy arra szomjas, akit teljesen magába tud fogadni (inni), akivel együtt élheti isteni életét.
A mondottak alapján Isten az, aki az emberhez „való”, az ember pedig az, akit Isten úgy szerethet, mint önmagát. Következésképp, a Megtestesülés (Jézus Krisztus születése) a vágyak beteljesülése. Vagy mégsem – egészen?
Az ember, Jézus Krisztussal szembesülve rádöbbenhet arra, hogy a Vőlegényünk sokkal szebb, mint amilyenek mi vagyunk. Mit tegyünk? Mondjunk le róla? Kishitűen leszegve a fejünket, oldalogjunk el? De kihez menjünk? Akárkihez is fordulnánk, szerencsétlennek éreznénk magunkat, mert hogyan is lehetnénk boldogok, ha lemondtunk leghőbb vágyunkról.
Ámde éppen arról mondjunk le, aki már a világ teremtése előtt kiválasztott minket önmagának? Nem, ezt nem tehetjük! Akkor hát mi az, amit tennünk kell?
Mindenekelőtt nézzünk magunkba. Ne magunkra, hanem a bensőnkre figyeljünk. A lelkünk azt sugallja, hogy készítsünk helyet annak, akihez nem vagyunk méltóak. Először is ismerjük föl magunkban az ő vonásait. Ha alig találunk valamit, ami őrá hasonlítana, akkor lesz bőven dolgunk. Ugyanis az ő képére kell csiszolni önmagunkat. Csakhogy mi emberek, olyanok vagyunk, mint a gyémántok. Azaz, magunkat csak önmagunk által csiszolhatjuk. Ehhez azonban belső elhatározásra, meggyőződésre van szükség. E nélkül nem vagyunk képesek önmagunkat tökéletesíteni.
Van még valami, amit el ne feledjünk: nem szabad soha másokat utánozni. A „minta” öröktől fogva bennünk él. Akkor járunk el helyesen, ha olyanná alakítjuk magunkat, amilyennek Isten „megálmodott” minket. De honnan tudjuk, hogy jó irányba haladunk? Onnan, hogy amíg nem az eredeti mintára tökéletesítjük magunkat, addig elégedetlenek, nyugtalanok leszünk. Ne várjuk, mert nem fogunk soha egy pontosan kivitelezett tervet kapni önmagunkról. Maga az odaadó élet alakít minket olyanná, amilyennek Isten látni akar. A kereszthordozásunk közepette, észrevehetetlenül alakítjuk ki magunkban azt a bensőt, ahová Ő, a mi Urunk és Vőlegényünk megszülethet.
Aki nem értette, annak összefoglalom a lényeget. Az életünk maga a minta. Ámde az életünk nem a miénk, hanem Jézus Krisztusé. Amikor el tudjuk veszíteni életünket, éppen akkor találjuk meg az igazi mintát – a teljes önátadó szeretetet. Mert ez a megtestesülés, vagyis a karácsony titka.

Görbe József plébános