Amikor csak tehetem, meghallgatom a Kossuth rádióban a déli harangszót. A pár mondatos ismeretterjesztésen túl a sokféle, sok helyről érkező, szívet-lelket körülsimogató hang megállásra késztet a napi tevékenykedésben.

A déli harangszóval kapcsolatban leginkább a nándorfehérvári győzelem kerül szóba, teljesen jogosan. Azt, hogy őseink mekkora áldozatot hoztak – a ma oly büszke, de igencsak feledékeny – Európáért, alig lehet néhány mondatban elmondani. Az évszázadok során, ahogy délben hömpölygött a sokat szenvedett Kárpát-medence felett a harangszó, ahogy a kis falusi haranglábakból induló csengő hangok beleolvadtak a katedrálisok tornyaiból kizúduló hangokba, az mást is jelentett. Jelentette azt a mozdulatot, amellyel nagyanyám sok más asszonnyal egy időben felegyenesedett a munkából és keresztet vetett, sok férfi levette kalapját és megpihent arra a rövid időre, amíg szólt a harang.

Nem csak a delet jelzik a harangok. Hívják az embert templomba, elkísérik utolsó útjára, elnémulnak mély gyászukban nagypénteken, hogy azután annál diadalmasabban hirdethessék a feltámadást. Sokan nem tudják, hogy régen a félrevert harang nem csak a tüzet jelezte, hanem azt is tudták a hangjából az emberek, hogy férfiért vagy nőért, fiatalért vagy öregért szól a lélekharang.

Így gondoljunk a harangokra, ha a tülekedésből, harsány hangzavarból kiszűrődik egy harang hangja.

Sz. Lászlóné