Feltámadt, Krisztus! Valóban!
Jézus halálát az ember árulása idézte elő. A föltámadással kapcsolatban azonban éppen az okozza a tanácstalanságunkat, hogy emberileg nézve és a józan észre hagyatkozva – az üres síron kívül – semmi nem árulkodik a föltámadás tényéről. Csak az angyalok, és maga Jézus Krisztus tanúskodik a halálon aratott győzelemről. De mi történik akkor, ha nem hiszünk Jézusnak, az angyaloknak és az üres sírnak? Árulói leszünk. Az életet és a szeretetet áruljuk el. Hiszen a föltámadás reménye nélkül érvényesnek tekinthetjük magunkra nézve Jézusnak Júdásról mondott szavait: „Jobb lett volna, ha meg sem születik.” Minek anyává lenni, minek szeretni, minek élni, ha az, aki a világra jön, nem is igazán „valóság”, mert meghal, mert menthetetlenül semmivé lesz?
Kár lenne bárkinek is tagadnia a tényt: igenis a hitből élünk. Mert akármilyen gonosz is volt a világ, az emberiség fönnmaradt. Tanúsítva ezzel, hogy ha kifejezetten nem is vallja meg, de lényegénél fogva hisz a szeretet és az élet időtálló értékében. Az ember élete, amely mind a mai napig jelen van a világban, szíve mélyén föltámadás után kiált. Ebből azonban arra következtethetünk, hogy nem vagyunk különbek, mint azok a katonák, akik a kereszt alatt álltak, és Jézus ruháin osztozkodtak. Ők is elmerültek az emberi gyarlóságban, de még ebben az állapotukban is felismerték az igazi értéket. Jézus köntösét nem vágták szét, mert egy szálból volt szőve. Szétvágva mit sem ér. Meghökkentő, de ebben a jelképes cselekedetükben prófétai igazságot hirdetnek: minden, ami egy, annak egyben kell maradnia, mert ezt követeli a józan ész és a szív.
Jézus Krisztus a kereszten magára vette, és ezáltal eggyé tette mindannyiunk életét. Kifejezve ezzel a titkot, hogy mindenki élete azért érték, mert az élet nem külön-külön álló epizód, vagy fölvillanó momentum csupán, hanem „egy szál”, Isten életének és szeretetének örök bizonysága. Ebből az életből, ebből a szeretetből lettünk „szőve” mindnyájan. Ezt a „szálat” tartja kezében és emeli föl mindenki számára láthatóan Jézus a föltámadáskor.
De mi mondható el erről az „egy szálról”? Az, hogy ez a Minden. Jézus Krisztus a föltámadásban azt mutatja meg, aki annak idején Mózesnek a csipkebokorban így mutatkozott be: „én vagyok, Aki van” (Kiv 3,15). A föltámadás annak bemutatása, hogy kik is vagyunk mi voltaképpen. Minden túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a „családnevünk így hangzik: én vagyok, „Aki van”. Jézus követeli tőlünk, hogy valljuk meg a világnak: Örök életre születtünk, mert mi annak az Atyának gyermekei vagyunk, Aki van. Életünk lényegéhez tartozik az örökkévalóság. Ez az örök élet köt minket össze mindenkivel, aki csak részesült az élet ajándékában. Ez a közös bennünk, és ez ad értéket mindennek.
Most kezd érthetővé válni, hogy Jézus Krisztus elsőként miért a bűnbánatra szólít föl minket. Mert a bűn az életet, ezt az „egy szálat” tépdeste össze és szakította szét. A bánat éppen annak elismerése és fájdalmas megvallása, hogy mindenki ellen vétettünk, de különösen a gyöngéket, a kicsinyeket zavartuk össze és botránkoztattuk meg. Bánatunk titokzatosan, isteni módon Jézus Krisztus keresztáldozatán keresztül simítgatja ki a bűneink okozta görcsöket, és valósítja meg, vagyis teszi láthatóvá az összetartozást és az egységet.
Csakis ezután és ilyen megtört szívvel közeledhetünk a másik emberhez. Ebben a közeledésben már nemcsak magunkat visszük, hanem szívünkben már magát az Urat nyújthatjuk át a másiknak, a rászorulónak, annak, aki még nem tudja, mit cselekszik. Nekünk, keresztényeknek, katolikusoknak az a küldetésünk, hogy ezt az egységet építsük. Nem a magunk erejére támaszkodva, hanem arra hagyatkozva, aki minden nap velünk van az Eucharisztiában a világ végéig.
Görbe József plébános