Szűz Mária

A bűnben eltévelyedett emberiségen az Atya úgy akart segíteni, hogy újra a földig hajolt, és megteremtette saját isteni alázatának legszebb gyümölcsét: az Úr „alázatos szolgáló leányát”. A legszebb teremtményt, azt a valakit, aki úgy simult bele a világba, ahogy a lélek a testbe.

Mária a kegyelem műve. Az ő gyümölcse (Jézus) pedig, maga a kegyelem. Mária testéből született az, akiről János az evangéliumában ezeket írja: Mindannyian az ő teljességéből részesültünk, kegyelmet kegyelemre halmozva (Jn 1,16). Nem túlzás tehát azt állítani, hogy „Krisztus teste Mária teste”. Krisztus kegyelmi teljessége Mária, aki kegyelemmel teljes. Benne minden megdicsőülve látható, amit Jézus nekünk szán.

Ha a világ elfordul Máriától, akkor az ő gyümölcsére (Jézusra) sem kíváncsi. Ezáltal azonban a kegyelemtől és a kegyelem gyümölcsétől is elfordul. Tehát nem a lélektől és nem is a testtől vágja el magát, hanem mindkettőtől. Így nem marad más, csak az anyag. Ámde pusztán az anyagból előállítani a szépet – képtelenség. Ebből még a csontvázra sem futja. Hiszen maga a „váz” is olyan, amiben már helye van a velőnek. A velő a bensőre utal. Arra a bensőre (lélekre), ami képes a velőt is megrázni.

Az anyag ilyet nem tud. Vagy ha mégis tud, akkor ezzel azt igazolja, hogy minden kegyelem. Ezt azonban a hitetlen emberek makacsul tagadják. Ezzel persze azt állítják, hogy őket nem igazán rázza meg az, hogyha a világban eltűnőben van a szép. Pontosabban nem a világban, hanem bennük, a világ fiaiban romlik meg, veszíti el ragyogását a szép. Így történhet meg az, hogy egykori szerelmüket, akit oly gyönyörűnek láttak, idővel már nézni sem bírják. Idős, beteg szüleik ábrázata pedig egyenesen elviselhetetlen, ezért eltüntetik őket egy „szociális elfekvőben”.

Az ilyen embereknek teljesen mindegy, hogy Mária teste fölvétetett-e a mennybe vagy sem. Miként az is mindegy nekik, hogy van-e az embernek lelke, vagy nincs. Ami számukra igazán fontos, az mind olyan, ami soha nem lesz fölvéve a mennybe.

Jézus azért jött, hogy mindent összegyűjtsön. És amit ő összegyűjtött, azt meg is őrzi. De mi mást gyűjtött volna össze a világból, és mi mást őrzött volna meg az enyészettől, ha nem azt a szépséget, akit a Szentlélek mátkájaként szeretett, és akinek anyai méhéből született ő maga is?

Akinek a gondolkodását mindez meg sem érinti, az mit tud vajon a világról, az emberről? Tudja-e, hogy mit jelent a hit, a remény és a szeretet? Jelent-e valamit az ilyen embernek az, hogy fölvenni, fölemelni, magához ölelni és befogadni?

Ha mindez semmit nem jelent, akkor a „másik ember (valóban) maga a pokol”. Mert csak idő kérdése, hogy beteggé és elviselhetetlenné legyen.

De hát ez lennék én? Ez volnál te? Ilyenek lennének a gyermekek? Anyám, a te szemed is ilyennek lát engem?

Nagy reményeim vannak. Te a mennyben Isten arcát látod szüntelen. Sem az idő, sem a bűn nem téveszt meg téged. Azt látod bennem, aki vagyok: az Atya gyermeke, a Szentlélek temploma, és bár bűnös, de a te egyszülött Fiad jegyese.

Görbe József plébános