Adventi koszorú

Advent egy hatalmas kiáltással kezdődik: „Vigyázzatok!” Legyetek éberek, józanok! Azért kell virrasztani, hogy a kísértő, a hazugság atyja rá ne szedjen minket. Mert azzal ámít, hogy emberi életet lehet élni lelki élet nélkül is. Azt harsogja: Isten nélkül is teljes életet lehet élni. Elég, ha igényesek vagyunk, mert az jobbá teszi életünket. És ki ne szeretne jobban élni?

Ez persze csapda, ravasz kelepce. Mert ki merné azt állítani, hogy Krisztus nem volt igényes? A munkájában mindenképp. Ami a kezéből kikerült, az magán viselte lelki életének hitelesítő jegyeit. Hiszen a minőség éppen az ember bensőjét minősíti, az alapján, ami a kezéből kikerül. A világ egyedül ezt értékeli. Ezzel pedig azt állítja, hogy pusztán a munka éppen elegendő ahhoz, hogy teljes életet élhessünk.

Advent feladata nem az, hogy az emberi munkát minősítsük, hanem, hogy éberen vigyázzunk a „lényegre”. Mert az igényesség és a lényeg között alapvető különbség van. Gondoljunk arra, hogy a szülői szeretet a gyermekével szemben egyáltalán nem a minőségre figyel. Ha erre tenné a hangsúlyt, akkor föl kellene tenni azt a kérdést: milyen egy minőségi gyerek? Mi lehet a kritérium, amely alapján a szülők igényesen különbséget tehetnek gyermekeik között?

A mi Atyánk képtelen arra, hogy minőségellenőrzést tartson, és ne szeresse minden értelmet meghaladóan a gyermekeit. Ezért az ember élete (meg)mérhetetlen. Vigyázni rá pedig csak úgy lehet, ha mi is megfürdünk az atyai szeretetben. Ez fölfrissít minket, és ahhoz is vidám erőt ad, hogy mindenkire örömmel, és féltő, vigyázó szeretettel tekintsünk.

Ami Isten kezéből kikerül, azzal mindig tudunk valamit kezdeni. Sőt, egyenesen onnan tudhatjuk, hogy valamit Isten készített, hogy abban még az is, ami nem tetszik nekünk, vagy amit egyenesen elviselhetetlennek tartunk, csodálatos átváltozáson képes átmenni, a Mester kezében.

Isten műveiben minden egymásba nyílik. Ez Isten evangéliumának alapja.

Keresztelő János az Ószövetségben él, de szellemével, tekintetével az újat feszegeti. Bánatra szólít, de az öröm felé terelget. Egybenyíló valóságok ezek. De egyedül csak Jézus Krisztus törheti föl ezeket a lepecsételt ajtókat.

Adventben mindenre figyelnünk kell. A legkisebb dolgok is, amelyek Isten kezéből valók, új utakat tárhatnak föl. Az adventi figyelem nem is lehet más, mint gyermeki. Olyan, amely előtt ott áll az egész élet. Nem érti még azt, hogy mi teszi naggyá az embert, de ha éberen, virrasztva figyel, akkor napról napra, észrevétlenül változik át egészen addig, amíg el nem éri az igazi felnőtt kort: Krisztus korának teljességét.

Isten keze nyoma rajta van az egész világon. Mivel pedig Isten minden művét szeretetének túláradásában alkotta meg, ezért az egész teremtett világ úgy van tele örömmel, hogy közben sóvárog utána. Az ember olyannyira eleven képe a túláradó örömnek, hogy a bánattól a szíve tud megszakadni. Ezért advent arra szólít föl, hogy szüntelenül örvendezzünk. Az örvendezés: éltető, elevenítő.

Az örvendezés az élet lényegéhez tartozik. Következésképp: az örömért nem futkoshatunk valami „kúthoz”, hogy kortyinthassunk belőle. Belőlünk kell, hogy forrásozzon. Ezért kaptuk meg Jézustól az „élővizek forrását”. Az öröm forrását. Csakhogy „aki a forráshoz akar jutni, annak az árral szemben kell úsznia”. Az örömforráshoz csak az juthat el, aki a világgal, sőt még önmagával is szembeúszik.

Nekünk, Krisztusban hívőknek mindez még többet jelent. A mi örömünk Krisztus keresztjében van elrejtve. Ezzel nem elég szembenézni, ezt nap, mint nap vállunkra kell venni. Ebből a szenvedésből vigasztalás és szüntelen öröm árad. A kereszt drámájával az örömünk is az égig emelkedik: Istennel együtt örvendezhetünk.

Görbe József plébános