URUNK BEMUTATÁSA (GYERTYASZENTELŐ BOLDOGASSZONY)

A Boldogságos Szűz Mária Isten akaratából járta a boldogság, a megelégedettség, és a fájdalmak, szenvedések útját. Csendes alázatossággal tudomásul vette, hogy e megváltozhatatlan utat kell járnia.

A választott nép fiai rendszeresen felkeresték fővárosuk templomát. Az áldozatbemutatás abban az időben annyit jelentett, hogy lemondtak valamilyen értékről (állatról, ételről) és elégették Isten tiszteletére. Ilyen áldozatbemutatás csak egy helyen volt zsidók számára, a jeruzsálemi templomban. Máshol csak imaházuk, ahogy ők nevezték, zsinagógájuk volt.

Szűz Mária a negyvennapos Jézussal és Szent Józseffel a jeruzsálemi templomba ment áldozatbemutatásra. Minden zsidó édesanya számára előírás volt, hogy elsőszülött fiú gyermekéért áldozatot mutasson be. Ő, akit Isten kiválasztott nem lett volna erre kötelezve, de mégis megtette, nem akart kivétel lenni. Abban az időben ellenőrizte-e valaki e kötelesség teljesítését? Nem. Legalábbis nem tudunk erről feljegyzéseket. E feladat ellenőrzésére nem volt szükség, hiszen abban az időben a választott nép fiai az ősi szertartásokat ellenőrzés nélkül is megtették. Az édesanyák örültek gyermekük születésének, és hálát adtak a Jóistennek. Mivel a zsidók az egy igaz Istent imádták, szolgálták, sőt félték, ezeket a vallásos előírásokat megtartották kezdet kezdetétől, a pátriárkák (Ábrahám, Izsák, Jákob) korától. Szűz Mária lelkivilágába is mélyen belevésődtek e szokások, ezért kötelességét teljesítette. Örömmel ment, hiszen az angyali köszöntés után különösen érezhette a Jóisten atyai szeretetét, kiválasztottságát.

A templomban megtörtént az áldozatbemutatás. Szegények lévén két galambfiókát kellett megvenni, és feláldozni. A szent cselekmények után, rendkívüli események következtek. A Szent Család találkozik egy idős emberrel, az agg Simeonnal, aki kinyilatkoztatást kapott a Jóistentől: nem hal meg addig, amíg meg nem látja a világ Üdvözítőjét. Ezt az embert a Lélek indította a templomba, ahol látta Szűzanyát, Józsefet, és a kicsiny Jézust. A Szentlélek megvilágosítja értelmét, a Gyermekben meglátja a világ Üdvözítőjét. Lelkét eltölti a boldog öröm, hálát érez a hosszú életért, kitüntetésnek tartja, hogy láthatja a gyerek Jézusban a Megváltót. Ez már neki elég. Elérte élete csúcsát, így már több, nagyobb jó nem érheti. Nincs olyan földi érték, mely ezt felülmúlhatja. Kezébe veszi Jézust, a jövő élet Megváltóját, és boldog örömmel így imádkozik:

„Most már elbocsáthatod szolgádat, Uram, szavaid szerint békességben, mert szemeim meglátták szabadításodat, melyet minden nemzet számára készítettél, hogy világosság legyen: kinyilatkoztatás a pogányoknak, és dicsőség népednek, Izraelnek.” Íme, az idős ember érzi a kitüntetést, érzi a teljes földi boldogságát.

Szűzanya és Szent József csodálkozó örömmel hallgatják az agg Simeon imáját. Ezzel a boldogsággal szeretnék befejezni a kötelező áldozatot, a templomi jelenetet, de óhajuk nem teljesül. Az imádkozó agg Simeon prófétai lelkülettel szól Máriához: „a te lelkedet is a fájdalom tőre járja át.” Az örömet, a bánat, a boldogságot, a keserűség váltja fel. A Szűzanya csendes megadással hallgatja a fájdalmak prófétai jövendölését. Nem tiltakozik. Nézi az agg emberarcát, melyen valószínű a Lélek öröme látszódott, és félve gondol magára. Milyen lesz majd a fájdalom tőre? Harminchárom év múlva megtudta, elszenvedte.

A templomlátogatás következő jelenetét Anna prófétaasszony alakítja. Bőven túl van a nyolcvanadik évén. Egyedül él, tehát a templomnak és az imádságnak szenteli életét, dicsőíti Istent. A kicsiny Jézust ő is megnézi és beszél róla és azokról, „akik Jeruzsálem megváltására vártak.” A szent életű Anna prófétanő imádáságban élte le életét, és ami sokaknak nehéz, böjtölésben. Ő milyen lelkülettel nézte a kicsiny Jézust, látott-e benne annyit, mint Simeon látott? Nem tudjuk. Lukács evangélista nem ír erről. Talán úgy nézte a Gyermeket, mint más gyermeket, akiket áldozatbemutatásra hoztak. Nem tudjuk. Azt viszont tudjuk, hogy hosszú idő óta az özvegy prófétanő a csend világában, az imádság világában, a templom csendjében élt és szolgálta Istent. Jó lenne, ha mások is sokszor értékelnék az imádság boldogító csendjét, erejét.

Simeon boldogan halt meg, mert látta az Üdvözítőt. Ilyen hazatérést adj nekünk is Urunk. Irgalmas jóságoddal fogadj minket is a mennyek országába.

Szűz Mária a gyermek Jézussal és Szent Józseffel együtt elhagyta a jeruzsálemi templomot. A két felnőtt szótlanul hagyja maga utána a nehéz, hosszú útszakaszokat. Hogy a jövendölések után Szűz Mária mit gondolt? Nem tudjuk. Talán félve gondolt a jövőjére, amikor majd a tőr átjárja szívét? Nem tudjuk. Az Írásokból gyarló emberi tudásunkkal megismerhettük Szűz Mária lelkivilágát. Ezért úgy gondolom, hogy ő Isten jóságában bízva megy a templomból az életbe.

Somlai József ny. plébános