Az öreg plébános levele

Kedves Uramöcsém!

A püspöki irodában eltöltött névleges büntetésem napjai gyorsan múltak. Akkoriban hírét sem ismerték mai betűkopogtató masináknak, hanem az aktamásolás munkáit irodisták végezték, akik között időnként papok is működni kényszerültek. Egyik másolásra nekem kiosztott akta éppen a saját ügyemről szólt. Válasz volt a plébánosom fölterjesztésére melyet felfüggesztésem és büntetésem ügyében intézett főpásztoromhoz. Ma már nem teszek titoksértést, ha röviden leírom kedves Uramöcsémnek a két levél tartalmát.

Plébánosom alázatos és fiúi hangon közbejárt érdekemben, a főpásztornál, büntetésem elengedése és kápláni helyemre való azonnali visszahelyezésem érdekében. Kérését négy bizonyítékkal támogatta. Először kiemelte ifjú koromat és tapasztalatlanságomat. Másodszor bevallotta, hogy följelentésében első benyomásai alapján olyanokat hozott föl, amelyek ellenem bizonyítottak, de tüzetesebb vizsgálat után alap nélküli látszatnak bizonyultak. Harmadszor: igen súlyosnak tartotta büntetésemet. Negyedszer, pedig arra kérte a főpásztort, hogy legyen tekintettel reá is, aki a dolgok végzésében káplán nélkül maradt.

Eme fölterjesztésre küldött püspöki leirat szokatlanul erélyes hangú volt. A főpásztor szintén pontokba foglalta annak anyagát. Először kioktatta plébánosomat, hogy neki nincsen joga felülbírálni a püspök rendelkezését, annál kevésbé túl szigorúnak minősíteni azt. Másodszor megdöbbenéssel veszi tudomásul plébánosom bevallását, mely szerint látszólagos és kivizsgálás nélküli adatok alapján engem bepanaszolni merészelt. A jövőben nagyobb óvatossággal fogják kezelni jelentéseit, és ha még egyszer alapnélküli panaszt tesz, mint hamis vádlóval szemben a legszigorúbban fognak eljárni. Harmadszor, ami káplánjának egy időre való elvonását illeti, vegye tudomásul, hogy ha még egyszer káplánja súlyosabb kihágást követ el, huzamosabb időre beszüntetik a nacafalvai segédlelkész állás betöltését, mert olyan plébánosra, aki nem tudja még újmisés káplánját sem megtartani a jó úton, nem lehet egy fiatal papot bízni.

Megmutattam ezt az aktát az egyik bent dolgozó beteges paptársnak. Ezt mondta rá: No öcsém, a nacafalvai főurat, úgy látszik, alaposan kigyógyítják káplánt jelentgető szokásából. Miután lemásoltam ezen leiratot, kihallgatásra jelentkeztem az irodaigazgatónál. Előadtam néki abbéli kérésemet, hogy ne küldjék el ezt az iratot plébánosomnak. A kanonok úr végighallgatott, és ennyit mondott: Barátom egész életére jegyezze meg, hogy nem okos dolog a nagy urak dolgába beavatkozni. Bizony kedves Uramöcsém, megszégyenülve távoztam vissza íróasztalomhoz, de bölcs tanácsot kaptam, így megérte. Hosszú életemben sokszor alkalmaztam, de megbántam, amikor nem.

Miután elérkezett irodai munkám utolsó napja, a főpásztorom magához rendelt. Atyai jósággal kötötte lelkemre, hogy nyerjem meg a nacafalvi plébánosom szívét és vezessem őt közelebb a falu lelkéhez. Könnyek homályosítják el most is a szemeimet, midőn jelen levelemet írom és a szívéből hangján keresztül kiáradó szeretetére, és bizalmára gondolok. Fiam! – mondta, – a te plébánosod nem rossz ember. Tiszta életű pap, csak elhatalmasodott rajta a veszekedő természet. Plébániáját iskolának nézi, ahol az embereket nebulóként kezeli, szidja és bünteti. A te feladatoddá teszem, hogy ezeken az állapotokon változtass! Fiatal vagy, de pap vagy, testvéri okossággal járj el. Megígértem minden tőlem telhetőt és megbízásomra büszkén készülődtem.

Estefelé átmentem a papnevelő intézetbe, hogy lelki vezetőmmel beszéljek, de nem volt otthon. A folyosón találkoztam dogmatika (hittétel) professzorommal, aki behívott szobájába. Elmondtam neki helyzetemet és a főpásztorom által rám bízott föladatot. Tanácsot kértem. Tudja, – oktatott ki, – csak mindenben filozófiai megalapozással járjon el. A hittételek megvitatása bőséges szabadságot ad az elmeélesítő vitatkozásokra is. Azt tanácsolom, hogy plébánosával hittételi témákról beszéljen. Fiatal voltam akkoron Uramöcsém, de mégis lehetetlennek tartottam, hogy a nacafalvi egyház helyi kormányosát a tudomány kérdéseinek boncolgatásával nyerjem meg. Megkíséreltem tehát a kibúvót. Igen, professzor úr, de nekem nem igen van segédeszközöm az efféle vitatkozások felkészülésére. Annyi baj legyen, sietett segítségemre, adok én könyvet. Levett bibliotékájának (könyvtár) felső polcáról egy három kötetes művet. Páter Gudin a szerzője, aki valaha száz évvel ezelőtt a szalamankai papnevelő intézetben hittételeket tanított. Félév tartamára kölcsönözte nékem, hogy e mű segítségével megnyerjem plébánosomat a békés élet és a lelkipásztori buzgóság számára.

Másnap aztán bensőmben egy hithirdető elszántságával és Páter Gudin művével hónom alatt megérkeztem Nacafalvára. Amint szekerem a plébánia elé döcögött, már egy kocsi állott ott, az ellenkező irányból, pedig épp akkor érkezett plébánosom. Poros volt, összetört és izzadt. Messze tanyán járt beteget ellátni. Egyszerre szálltunk le mindketten a kocsinkról, de nem is üdvözölhettem őt, mert a plébánia előtt várakozó harmadik jármű gazdája elibém vágott: Tessék rögvest jönni velem, mert az ispánné tekintetes asszonyt elöntötte a kelevény (nagyobb gennyes kelés) és már a szava is elállt. Hallván ezt, be sem mentem a plébániára, hanem átvettem a plébánosomtól a betegek olaját tartalmazó szelencét és az egyházi ruhákat vivő sekrestyéssel együtt, hónom alatt a háromkötetes Páter Gudin könyveit szorongatva, fölszálltam a kocsira. Oltáriszentséget nem tartottam szükségesnek magammal vinni, hiszen a küldönc híradása szerint a beteg már beszélni sem tudott. Sebes hajtással jó félóra múlva elértük a grófi birtok ispánjának a házát. Az ispánnét bizony haldokló állapotban találtam. Próbáltam magához téríteni, de nem sikerült. Föloldozást adtam bűnei alól és feladtam neki az utolsó kenetet. (Abban az időben a szemek, orr, száj, kézfejek, lábfejek olajjal való megkenése volt a szokás.) Amidőn a haldokló száját kentem meg a szentolajjal, hirtelen magához tért és fölkiáltott: Hol vettétek ezt az avas zsírt? Van nekem tisztességes zsírom is! Megijedtem. Olyan haragosan nézett rám és nagy undort fejeztek ki arcvonásai. Utána aztán rögtön visszaesett az agóniába és mielőtt befejeztem volna a szentségfeladás utáni imákat, meghalt. Imádkoztam az eltávozott lelki üdvéért és üdvös igékkel vigasztalván a síró ispánt, eltávoztam.

Útközben elgondolkodtam. Nem tudtam mire vélni betegem magaviseletét és szavait. Valami eszembe jutott. Elővettem a betegellátó szelencét, kinyitottam és tartalmát megszagoltam. Mindjárt megértettem, hogy a konyhájára és éléskamrájára büszke háziasszonyt miért hozta vissza egy pillanatra még a másvilági útjáról is az én szentolajom szaga. Bizony a szentolaj avas volt. És, kedves Uramöcsém, ennek a kis jelenetnek köszönöm, hogy az én betegellátó szelencémben sohasem volt hosszú életemen keresztül romlott szentolaj.

Olajszemlémet a sekrestyés hangja zavarta meg. Elbeszélte, hogy mi történt a két hét alatt. Itt a materban csak egy keresztelő volt, melyet a plébános úr nem olyan gyorsan végzett ám, mint a káplán urak szokták. Félóránál tovább tartott, mert a plébános úr nemcsak a fekete betűket imádkozta el, hanem csendben elmondta a vörös betűket is. (Vörös betűkkel a cselekedetek, utasítások voltak leírva.) Megjegyezte azt a sekrestyés, hogy tizenöt évi szolgálata alatt most látta először a plébánosát keresztelni, aki beleizzadt mire az Ámenhez ért.

Annál több munka volt a két filiálison és a tanyákon. Minden napra jutott egy-egy feladat. Egyik nap temetés, a másik nap betegellátás. Amikor aznap reggel jelentette a sekrestyés, hogy ismét tanyára kell kocsizni beteghez, plébánosom felsóhajtott. Hogy tört volna el inkább előbb a kezem, minthogy azt a följelentést megírtam! Végül még azt akarta elbeszélni készséges beszámolóm, hogy a plébános úr nagyon haragszik a jegyzőre, mert az valami határozatot hozatott a múlt vasárnap a kaszinó választmányával, de ennek bővebb kifejtésére már nem került idő, lévén, hogy visszatértünk a nacafalvai plébániára.

Hogyan fogadott itt a plébánosom, majd a jövő levelében mondja el kedves Uramöcsémnek az öreg plébános

Dr. Czapik Gyula egri érsek írása alapján összeállította Somlai József ny. plébános