Feltámadt Krisztus!

A föltámadás titka a találkozás. A mennyországban Krisztussal össze­érünk.
A Föltámadott meg akar mutatkoz­ni. Bennünk. A kicsinyekben, és az ő életük semminek látszó dolgaiban. Át­a­lakítja az élet minden területét.
A templomban végbemenő áldozat kihozza belőlünk a legnagyobb jót: az önzetlen, áldozatos szeretetet. De mit jelent a legnagyobb jó irányába el­moz­dulni? A halál felé fordulva élni. Mert az önzetlen szeretet önfeláldozó. A legnagyobb jó tehát kibontja belő­lünk a halált. És megjeleníti előttünk a temetőt.
Noha a „temető ugyanúgy az em­beri világhoz tartozik, mint az otthon, a műhely és a templom”, mégis min­dent, az egész életet kérdőre vonja. „A te­mető a gazdálkodás, az otthonra le­lés, a gyökeret eresztés vereségét, a föld­höz kötődés fiaskóját hirdeti… Nem itt van az otthon, nem itt eresz­tünk gyökeret… A temető földje a tel­je­sületlen ígéret földje. Az ilyen föl­dön csak útjelzők nőnek”.
A temető is csak útjelző? Vagy a te­me­tő éppen az a hely, ahol: „Nyoma vész az embernek?” Ha a temető ilyen hely, akkor minek sírhelyeket készíte­ni? Ahol lehetetlen kapcsolatot terem­teni, mert a másik nyomtalanul eltű­nik, ott mi értelme úgy tenni, mintha mégis csak megmaradna valami köte­lék? Ha mindezek ellenére mégis ha­tá­ro­zottan érezzük, hogy valami foly­tán az embert megilleti a sírhely és a temető, akkor ez nyilvánvalóan fölfed va­lami lényegest, valamit, ami az em­berségünkhöz tartozik. Hogy mi lesz itt világossá? Az, hogy az ember „örök­lésre képes lény”. Az öröklés pedig a „kölcsönösség egyik formá­ja.”
A temetőben tehát valami titkos kin­cset mégiscsak megöröklünk. Olyan kincsről van itt szó, amely az emberi közösségek – család, község (falu), nemzet – fönnmaradásának zá­lo­ga. Ez a fölbecsülhetetlen érték pe­dig nem más, mint az, ami a temető csendjét megtörheti: a sírás és az imádság.
A sírás és az imádság a köl­csö­nös­ség legmélyebb rétegeiből törnek föl.
A sírás a szív fájdalmából, az em­be­rek közötti szeretetből. Az ima pe­dig az Isten felé forduló ember hité­ből.
Ezek valódi „örök”-ségek, melye­ket csak úgy lehet átvenni, ha a szí­vünk­ből sírunk, és egész lényünkből (lelkünkből) imádkozunk.
Az Emberfia, amikor újra eljön, va­jon talál-e hitet a földön? Talál-e bol­dog otthont, amelyik kiüresedve Is­ten felé fordul? Talál-e templomo­kat, amelyekben az emberek kibontva lelküket Istennek és az embereknek kínálják önmagukat? Talál-e temető­ket, ahol az emberek sírva és imád­koz­va átadják és átveszik legnagyobb örökségüket: a Föltámadottba és az örök életbe vetett hitüket?
Görbe József plébános