Az öreg plébános levele

Kedves Uramöcsém!
Múlt levelemet ott hagytam abba, hogy plébánosom elhatározta az új és méltóbb Nepomuki szobor beszerzését éspedig teljesen az ő költségére. Egyházművészeti újítási munkám ily szerencsés alátámasztásán fölötte megörültem. A boldogult Czobor Béla közvetítésével meg is rendeltük a szobrot, melynek leszállítását egy hónap múltára ígérte a mester. Ez alatt azonban megindult és veszedelmesen fölfejlődött a jegyző ellenakciója.
A fazekas első útja ugyanis a községháza volt, ahol elmondta a plébánosom művészmecénási (mecénás-anyagilag támogató) bőkezűségét a jegyzőnek. Még aznap este megtárgyalták az ügyet a kaszinóban és a kántor, valamint a lódoktor zajos helyeslésével kitervezték, hogy a község régi „műemlékét” nem engedik. A jegyző még azon a héten átment a szolgabíróhoz, hogy jelentést tegyen a plébános „merényletéről”, de ez elintette. Megmagyarázta neki, hogy a szobor a templom területén áll és ott ők nem parancsolnak. A falu pennája (penna, régi írótoll, lúdtoll, libatoll, – pennaíró, falu, város jegyzője, írno­ka) azonban nem engedett. Valóban ör­dö­gi eszközhöz folyamodott.
Bizonyára ismeri Uramöcsém azt a régi anekdotát, amelyik elmondja, hogy miként veszejtett  össze az ördög egy galambszeretetben élő házaspárt. Tíz ördög is megpróbálkozott már, hogy szétzavarja őket, de hiába. A tizenegyedik pokollakó erre fölbérelt egy öregasszonyt. Ami a tíz ördögnek nem sikerült, ez két nap alatt nyélbe ütötte. Reggel az asszonynak plety­ká­zott, délben a férjnek dugott rágalomtaplót (rágalom – becsületsértő, hazug állítás, tapló – régen tűzgyújtásra használt gyúlékony anyag) a fülébe, este már verekedtek, másnap reggel a menyecske hazament az anyjához, este meg úgy dobták ki a bújában elkeseredett, soha nem italozó férjet a kocsmából.
Mondom, ilyen ördögi eszközhöz folyamodott a jegyző. Fölbiztatta a fazekast, hogy mondja el a plébános szándékát Kati néninek, az olvasóasszonyok elnöknőjének. Egyéb sem kellett! Egy hét múlva már az egész falu lázongott. Mindenki tudott valami kedves emléket, ami a szent János szoborhoz fűzte és a plébánosban ezeknek a kegyetlen lerombolóját látta. A következő héten virággal díszítették a szobrot. A harmadik vasárnap pedig Kati néni a litánia után pótájtatosságot tartott a Nepomuki szobor előtt. A jegyző tehát alkalmas lyukból indította meg a vihart. De ez még nem volt minden. Följelentést szerkesztett a főpásztorhoz és azt a Kati néni Nacafalva írástudóival aláíratta. Ebben a plébánosomat a történelmi emlékek pusztítójának, engem pedig plébánosom bujtogató rossz szellemének festettek le.
Így múlt el a hónap és megérkezett a szobor. A mester is vele jött és beszállításáról ő gondoskodott, a vasútállomás községében. Nagyklinken szerezvén fuvarost. Szerencse volt, mert Nacafalván nem akadt volna lovas-gazda, aki a beszállítást vállalta volna. A szobrot ládástul a régi Nepomuki Szent János szobra mellé tették le. Néhány perc alatt ott volt körülötte a falu valamennyi gyereke. Félóra múlva pedig Kati néni vezetése mellett megjelent az egész Olvasó-társulat és ájtatosságba kezdett. Énekeltek, az olvasót imádkozták. Mögöttük a legények helyezkedtek el kapával és kocsi lőccsel fölfegyverkezve. A jegyző pedig kiállott a községháza elé.
Ez alatt mi a plébánián haditanácsot tartottunk. A kőfaragó indítványára elhatároztuk, hogy a szoborcsere munkáját majd holdvilágnál hajtjuk végre. Így is lett. Estharangszóra hazaszéledtek híveink. Mi pedig hárman: a kőfaragó, plébánosom és jómagam csendben nekiálltunk a munkának. Előbb a régi Nepomuki szobrot emeltük le és a Szent Mihály lovára (temetésnél a koporsót erre tették, majd kiálló négy rúdját megfogva vitték a sírhelyhez a halottat.) téve, nagy keservesen becipeltük a toronylépcső alá. Utána száz üggyel-bajjal fölállí­tottuk a régi talapzatra az új műremeket. Éj­fél is elmúlt, mire végeztünk. De még ekkor sem térhettünk nyugovóra, mert plébánosom benedikálta (megáldotta) még az új emlékművet. Amidőn ezzel is készen volt, odaállt a szobor elé és kiegyenesítve hosszú sovány hátát, diadalmasan nézett a holdvilágtól gyéren megvilágított községháza felé.
Csöndben telt az idő vasárnapig. Ekkor azonban nem várt komplikáció ütött be. Nagymisére harangoztak, jött is a nép, mint rendesen, de a templomba senki sem ment be. Plébánosom tartotta a nagymisét, de egy szál lélek sem ült a padokban. Sőt még ministráns gyerek sem akadt. A kántor zúgatta az orgonát, a sekrestyés ministrált, én meg elmentem megnézni, mi van a templom előtt. Hát bizony Uramöcsém, ott volt az egész község. Kihozták a régi Nepomuki szobrot a toronylépcső alól, körülállották, és Kati néni vezérlete mellett rákezdtek a „bemegyek a szent templomodba” énekbe. Plébánosom pulykavörösen hallgatta a szentmise után jelentése­met. Előbb a népájtatosságon szereplő sze­mé­lyek régebbi bűneit mondta el, majd végül Kati néni jellemzését folytatta, menyecske korának emlékeit hánytorgatva. Végül pedig az asztal közepére csapván, kimondta az ítéletet: majd adok én nektek toronysipkájú Nepomuki szobrot. Litánia alatt megismétlődött a délelőtti furcsa ájtatosság. Egy lélek se jött be a templomba, de azért a litániát végigénekelték a szobor előtt. Végeztével hangos énekszóval vissza­vitték a toronylépcső alá.
Este egy falatot sem evett a plébánosom. Nekem sem ízlett a vacsora. Vártam a további haditervet. Plébánosom kifejtette előttem, hogy addig nem lesz nyugalom, amíg a régi szobrot látja a nép. El kellett tüntetni valamerre. De hová? A plébániára nem hozhatjuk, mert a szolganépség kifecsegné és erőszakkal megkaparintanák. Bizarr ötletem támadt: ássuk el a plébánia kertben! Plébánosom szeme felcsillant: Pompás gondolat! Ássuk el a plébánia keretben! A tervbe beavattuk a plébános nővérét is. Hármasban számtalanszor megpi­hen­ve átcipeltük a sok bajnak a tárgyát. Ásót, kapát kerítettünk, reverendánkat a szögekre, illetve az egyik gyümölcs­fá­ra akasztva ingujjban hozzáfogtunk a régi Nepomuki szobor elföldeléséhez. Késő éjszaka lettünk vele készen és halálra fáradva, derekunkat fájlalva, tértünk nyugo­vó­ra. A sok izgalomtól és a meg nem szo­kott földmunkától valóságos betegnek érez­tem magamat. Lázas álomra hunytam le szememet. Egész éjszaka hánytam a földet a Nepomuki szoborra, de a kezében lévő ke­resz­tet nem tudtam betemetni.
Bizony keserves napra ébredt másnap  ked­ves Uramöcsémnek tisztelő barátja az öreg plébános.

Dr. Czapik Gyula egri érsek írása alapján összeállította Somlai József ny. plébános