Vak barátom mesélte: Egy nap késő éjjel mentem haza a megszokott, ismert útvonalon. Csakhogy az egyik utcasarokról előzőleg eltávolították azt az oszlopot, amely jelezte nekem, hogy ott kell befordulnom. Egyszerre csak azon vettem észre magam, hogy a Margit-hídon vagyok. Teljesen elvesztettem tájékozódásomat. Amint a korlát mentén tapogatóztam, egy női hang szólított meg:

– Valami baj van?

– Igen – válaszoltam. – Úgy látszik eltévedtem. Gondoltam…

– Elkísérhetem? – kérdezte kissé iz­gatott hangon. Megmondtam neki cí­memet, és hazáig elkísért.

– El sem mondhatom, milyen hálás vagyok a jóságáért! — mondtam neki.

– Nekem van köszönni valóm ön­nek – válaszolta szelíden. – A férjem összeszedte és elvitte mindenünket és elment egy nővel. Azért jöttem ide a hídra, hogy a Dunába ugorjak, de most már nem teszem meg. Jó éjszakát! – és elment.

Szenthelyi-Molnár István: Állj meg egy szóra!