Vak barátom mesélte: Egy nap késő éjjel mentem haza a megszokott, ismert útvonalon. Csakhogy az egyik utcasarokról előzőleg eltávolították azt az oszlopot, amely jelezte nekem, hogy ott kell befordulnom. Egyszerre csak azon vettem észre magam, hogy a Margit-hídon vagyok. Teljesen elvesztettem tájékozódásomat. Amint a korlát mentén tapogatóztam, egy női hang szólított meg:
– Valami baj van?
– Igen – válaszoltam. – Úgy látszik eltévedtem. Gondoltam…
– Elkísérhetem? – kérdezte kissé izgatott hangon. Megmondtam neki címemet, és hazáig elkísért.
– El sem mondhatom, milyen hálás vagyok a jóságáért! — mondtam neki.
– Nekem van köszönni valóm önnek – válaszolta szelíden. – A férjem összeszedte és elvitte mindenünket és elment egy nővel. Azért jöttem ide a hídra, hogy a Dunába ugorjak, de most már nem teszem meg. Jó éjszakát! – és elment.
Szenthelyi-Molnár István: Állj meg egy szóra!