3D állat simogató

Fesztiválok, falunapok, sokféle rendű és rangú rendezvények korszakát éljük. Harsogó reklámok invitálnak bennünket mindenféle sport, kulturális, gasztronómiai, és még ki tudja hányféle eseményre. Mi, kistarcsaiak ezen a napfényes őszi napon sokan egy meghittebb, mára már hagyományosnak mondható programot választottunk. Az egyházközségi évnyitót.

Dámalovaglás

Ha most röviden el akarnám mesélni, miért is volt olyan szép és emlékezetes ez a nap a családoknak, nem tudnám, hogy mivel kezdjem, hogyan rangsoroljam az élményeket. A lovaglásra fegyelmezetten sorban álló, várakozó gyerekekkel? Vagy az állatokkal barátkozókkal, akik talán először érintettek, láttak a képernyőn kívül igazi „háromdimenziós” állatokat? Kezdhetném az országos hírű cukrászokat felülmúló kistarcsai asszonyok sütemény-költeményeivel éppen úgy, mint a vendéglátók és szervezők mindenből sugárzó szeretetével. Vagy a dámalovaglással, ami talán sokak lelkében egy pillanatra felidézte a térben és időben nem is oly távoli kedves királyné emlékét. No igen, az emlékek. Amíg a két ló lassan bandukolva húzza az első turnus, az „öregek” csapatával a szekeret a felújított kereszt felé, a lankás dombok közül sorra gördülnek elő az emlékek. Itt mindenhol szőlő volt … itt kapáltunk… itt szánkóztunk… él még az öreg… Úgy bukkannak elő lassan a múlt homályából az emlékek, mint a közelítő ősz ködéből a kórház, a templom, s az egész békés panoráma.

Kocsikázás

Hosszan lehetne sorolni az élményeket, ezért inkább csak egyet emelek még ki. Egy kedves képet, amire sokáig emlékezni fogok. Divat mostanában, hogy újgazdag paloták fényét emelendő egy régi, vagy éppen erre a célra készített vadonatúj szekeret virággal teleültetve kiállítanak az udvarra. Hát, mint tudjuk, ízlések és pofonok… Én azonban láttam egy szekeret szombaton. Tele volt ültetve boldog, zsibongó, csivitelő gyerekekkel, akik éppen a kocsikázásból tértek haza.

A nevükben is csak ennyi:

Köszönjük!

Sz. Lászlóné

Fotó: Méhes