ökumené

János apostol 15. fejezetéből 12. verstől a 17. versig volt az igehirdetés témája. Az ott elmondott gondolataimat szeretném veletek is megosztani.

Maradandó gyümölcsöt kell hoznunk. A maradandó gyümölcs pedig, – ahogy János első levelében írja – az a világosság, amely közösségbe von bennünket. Abba a közösségbe, amely­ben János, az apostolok és minden igaz hívő van. Ők ugyanis az Atyával, a Fiúval és a Lélekkel vannak közösségben. Ez az a maradandó gyümölcs: kapcsolatban tudunk lenni az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel. Azonban ez a csodálatos kapcsolat egyben közösséget jelent egy­más­sal is. Ha a világosságban élünk, ahogy ő is világosságban él, akkor közösségben vagyunk egymással. Ahogy Jézus Krisztus közösségbe került velünk, úgy leszünk mi is egymással, és csak ez adja meg a lehetőséget arra, hogy közösségben legyünk az Atyával, a Fiúval és a Lélekkel. S ezt most az Evangéliumban így írja: barátság. A közösségnek az a csodálatos titka, amely nem családi, nem vérségi alapon, hanem azon a közösségen alapul, amelyet a világosság ajándékoz nekünk.

Azt szokták mondani, hogy az idős emberek már nem nagyon tudnak barátkozni. Mintha az idős kor egyfajta korlát lenne, ami megakadályozza azt, hogy közösségben legyenek. Ez vajon azt is jelenti, hogy nincs benne világosság? Mert aki világosságban él, az közösségben él, vagyis nyitott a barátságra. Az öregség tehát azt is jelenti, hogy a hajlott kor, az érelmeszesedés egyben a sötétségbe is borítja az embert? Ezzel azért óvatosan, mert a szentírási idézeteket majd egy százéves ember írja, – hiszen Jánosról ezt tudjuk. Száz évesen ha ilyeneket ír, akkor még legalábbis azt föltételezhetjük, hogy a világosság az időseket is elérheti, átjárhatja.

Nyilván a barátságról mi nem úgy gondolkodunk, ahogy a világ. Ők úgy gondolják, hogy a barátok azok, akikkel megosztjuk az időnket, akikkel együtt szoktunk nyaralni, stb. Ez a barátság egy más barátság. Más, mint amiről itt szó van. Ez nem ilyen. Ennek az alapja tehát nem annyira az együtt töltött idő, szórakozás, kibeszélés, hanem az, ami a meghívásunkban szerepel.

Azért nézzük meg ezzel kapcsolatban, hogy mi nem férhet hozzá a barátsághoz, a világossághoz. Nyilván­valóan a sötétség. Az egyik egyetemi oktató a következőt mondta a fiataloknak (egyetemistáknak), fölvilágosult embereknek: Figyeljetek ide, most játékosan, egymás között valakinek a rokonát hozzuk ide, és mágiával kicsit befolyásoljuk őt. Na, ki az, aki jelentkezne, hogy valamelyik ismerősét akkor itt, mindenki előtt egy kicsit a mágiával… Senki nem jelentkezett. A fölvilágosult ember, aki egyébként mosolyog ezen a mágia histórián, nem veszi komolyan, tudja, hogy nem igaz, mégsem meri odatenni, hogy tessék, akkor manipuláljuk. Ez a sötétség. A sötétségben ugyanis előjönnek ezek a manipulációk. Az emberrel valami olyasmit tesznek a tudtán kívül, ami nem válik a javára.

Éppen ezért nekünk minden mágiát, mindent, ami a sötétségben a másikat meg akarja változtatni az ő tudta és akarata nélkül, vissza kell utasítani. A barátság a szabadságra épül. A te tudva és akarva vállalt közösséged. Ez a te világosságod.

Hogy mi is ez a világosság, amiről Krisztus beszél, amit újra és újra meg kell szemlélnünk? Ő maga az élet világossága. Ez a világosság nem olyan egyszerűen megfogalmazható, mert mindennek a forrása az Atya. A világosságnak is az Atya a forrása. Ezért tehát az a világosság, amelyben az örök gyümölcs, a maradandó, a mi közösségünk, a mi barátságunk létrejöhet, az Atyából forrásozik. Ez nem a mi művünk, hanem az Istené. Ez az ő kapcsolata velünk, mindannyiunkkal.

Most vessünk egy pillantást a Zsidókhoz írt levélre, és próbáljuk meg előhozni ennek a lényegét, ami röviden így foglalható össze: Krisztus a főpap, de nem olyan, mint az ószövetségi, hanem olyan, akinek szabad bejárása van a szentek szentélyébe. Nem abba, amit emberkéz épített, abba a sátorba, amely leomlik, amely el is pusztult, hanem abba a mennyei szen­tély­be, amit nem emberkéz épített. Oda van neki bejárása, oda jutott a testén keresztül, mintegy a testében. És mi ez a szentély? A szentek szentélye, ahova csak Krisztus léphet be – ami nem más, mint az Atya szívének a szíve. Az Isten szíve közepe. Ide csak Krisztus léphet be. Főpapi mivoltában pedig csak azért léphet be, mert megtette az Atya akaratát. „Íme jövök, hogy teljesítsem akaratodat. Emberi testet alkottál nékem.” A Zsidó levélnek tehát ez a titka. A világossághoz, a forráshoz, az Atya szívének szívébe csak a Fiú tud belépni, ő is mint főpap, kezében önmaga szívével, de ebben a szívben mindenki ott van, mindenki jelen van, ezért mindenkit visz az Atyába. Ez az a világosság, amelyet nekünk halálosan komolyan kell vennünk. Mi valóban, nem úgy, mint az ószövetségi főpap, megyünk be oda a sötétbe, ahol azt mondjuk: Jahve, hanem mi belépünk az Istenbe, magába az Atyába, hogy miként a Fiú belőle jő ki, úgy mi is belőle születhessünk.

Ennek egy csodálatos, továbbvivő gondolata Péter levél második fejezete: „Mint élő kövek, épüljetek föl lelki házzá, szent papsággá, hogy Istennek tetsző lelki áldozatokat hozzatok Jézus Krisztus által”. Azaz, Jézus Krisztus papsága abban rejlik, hogy nem úgy, mint a főpap, aki egyedül jogos arra, hogy belépjen a szentek szentélyébe, hanem most már mi is, mint vele együtt papok, megkapjuk az Istentől azt az ajándékot, hogy belépjünk. De mi is ez, hogy beléphetünk, mi is ez a világosság? Föl kell épülnünk. Nekünk kell fölépítenünk azt, ami nem emberkéz által építtetett, az, ami nem ebből a világból való. Ez ránk van bízva. Krisztussal együtt, lelki áldozatokkal kell építeni. A barátság lelki áldozat, amely által építjük a másikat, de nemcsak a másikat, hanem az egészet építjük. A mennyei szentélyt, vagyis azt, hogy Krisztussal és a barátainkkal együtt szabadon beléphessünk az Atya szívébe. Ez a barátságnak a titka.

Jézus Krisztus ezért mondja, hogy mindent, amit hallottam, átadtam nektek. Itt az utolsó vacsora termében Krisztus nem csak azt adja, amit hallott, hanem mindent, ami az Atyától jő, az nekünk adatik, mert azért jött az Atyától, hogy miénk legyen a „minden”.

Itt érthetjük meg, hogy az öregség nem elválasztó akadály abban, hogy barátságot kössünk egymással. Néhány hete Kohári Sarolt írónőt temettük, és az ő gondolatait egy pillanatra hadd hozzam ide. Ő írja le ezt nagyon bölcsen, hogy az érés és az elmúlás az összetartozik, egymástól szétszakíthatatlanok. Nem tud megérni úgy egy gyümölcs, hogy közben ne múlna el a tavasz, a nyár. Az ember akkor érik meg, amikor az elmúlásban benne van minden, ami volt. Mint a gyümölcsben, benne van az egész nyár napja, melege, heve.

Miről is beszélek, s egyáltalán mi is ihletett engem arra, hogy azt tudjam mondani, ami a Péter levélben van, hogy a mi papságunk lelki áldozat, és ami a János levélben olvasható, hogy közösségben legyünk az Atyával, a Fiúval és a Lélekkel? Solymár Péter evangélikus lelkész barátom távozása, akit tavaly szólított magához az Úr. Mi nem úgy voltunk barátok, hogy állandóan együtt voltunk, hanem úgy, hogy megnyitott engem valamire, vezetett engem. Úton voltunk vele. Együtt voltunk egy olyan úton, amelyen kerestük egymás kezét és szívét. Mióta Péter testvérem, barátom nincs itt közöttünk, nincs olyan vasárnapi szentmise, hogy mielőtt odalépnék az oltárhoz, nemcsak őt, hanem még jó néhányakat mindig kérem, hogy világosítsanak meg. Hogy a közösség, amelynek ők most már részesei, – hiszen ők az Atyával, a Fiúval és a Lélekkel vannak közösségben – ez a közösség, ez a világosság áradjon rám. Hiszen közösségben vagyunk egymással, és ez maradandó. Krisztus maga mondja a lehető legvilágosabban, ha meghalsz is, élni fogsz. Aki hisz bennem, az nem hal meg örökre. Ő maga mondja ezt. Amikor a szadduceusok odamennek s le akarják teperni azzal a gondolattal, hogy nincs örök élet, föl­tá­madás, stb. Akkor ő így válaszol: Nem hallottátok mit mondott Isten Mózesnek? Isten Ábrahám, Izsák, Jákob Istene, mert minden Istennek él.

Ez az a közösség, amelyre mi hívva vagyunk. Így kell nekünk barátokká lenni, nem kell nyakra-főre együtt lennünk, nem ez a lényeg, hanem, hogy vezess engem a szentek szentélye felé. Építsd a mennyei hazát. Légy világosság, legyél közösségben az Atyával, a Fiúval és a Lélekkel. Ez számomra azt jelenti, hogy szeretsz engem, hogy te nem akarsz lemondani rólam, hogy te valami olyasmit tudsz nekem adni, amire szükségem van.

Görbe József plébános