Levelek

Kedves Uramöcsém!

Jelen levelem tárgyául ama felhő keletkezésének leírását ígértem meg, amely a nagyrecskei plébánia szeretetnapsugarait egy időre elhomályosította. E felhőt a művészet istenasszonyának kezei szőtték össze plébániánk egére. Mielőtt azonban elmondásához hozzáfognék, három dolgot kell magyarázatként kifejtenem. Az első a nagyrecskei kórus leírása lészen, a másik az ottani énekkar bemutatása, a harmadik, pedig az abban az időben viruló egyházművészeti törekvések vázolása.

A nagyrecskei kórus építése és orgonája alkotórészeinek elhelyezése eltért templomaink megszokott alakjától. A kórus jó mély volt és előrészében a játékasztal állott. A sípládákat két oldalra építette fel az orgonagyártó mester. Ilyeténképpen a kántor mögötti rész jó tágas volt, hasonlóképpen az orgona építményétől eltakaratlanul maradt a hátsó fal. Ezt a falat kétoldalt keskeny ablakok törték meg, amelyek között a tekintélyes területi falrészt egy festmény díszíté. Ez a festmény a kereszten függő Üdvözítőt ábrázolta, meglehetősen természetes stílusban. Megváltónk arcán torzvonások érzékeltették a fájdalmakat.

A nagyrecskei énekkar bemutatásához azonban elő magyarázatot is kell adnom, hogy kellőképpen méltányolhassa annak értékét és az Isten hangbéli dicsőítésben kifejtett szerepét Uramöcsém. Ez az előmagyarázat Pintes Gergő kántor uram egyházszolgálati tevékenységének lényege. Gergő bátyánk 26 évvel került azon idők előtt a negyrecskei egyház szolgálatába. Ügybuzgó legényember volt még akkor, öblös basszushanggal és élénk társadalmi szereplés vággyal. Első teendői közé tartozott, hogy dalárdát szervezett a nagyrecskei fiatalság és érettebb férfikor képviselőiből. Ez a dalárda a hagyomány szerint gyönyörűen működött. Minden nemzeti ünnepségen szerepelt, főleg azonban szerenádok adásában merült ki tevékenységének hajnali része, amelyeket fölváltva adtak az egyes tagok reménységbelijeinek az ablaka előtt. Ez volt a világi szerepléskörük. Emellett azonban Isten dicsőségét is emelték, lévén, hogy a nagy ünnepeken ők énekeltek a kóruson. Történt aztán, hogy Pintes Gergő kántor uram a legénysorból a házasság szent rendjébe lépett annak rendje és módja szerint. Ettől az időponttól kezdve lanyhult a dalárda élete, mert karnagyunk magasabb hatalom beavatkozása folytán visszatarta­tott dirigálásuktól. Pintesné ifjasszony ugya­nis nem nézte jó szemmel Gergő uram karnagyságát, és azt állította, hogy a dalárda vezetése csak ürügy az ivásra a részéről. Lehetett is valami a dologban. A karnagyi hivatás ilyetén eltiltása után az egyháziasabb munka szeretetét jelölte ki Pintes uram számára házi hatalmassága. Meghagyta neki, hogy a szerenádok adása helyett inkább kórusra dirigálja föl énekkarának tagjait. E hatalmi előíráson kívül életének megváltozott otthoni kö­rülményei is hajlamossá tették Pintes uramat a dalárda fölosz­latásra. A házassági in­téz­ménye ugyanis házi kórust szervezett kántor uram részére. Igaz, hogy ebben a kórusban csak két hang szerepelt, éspedig ritkán egyszerre, azután meg nem is egyforma érvényesülési beosztással. E két hang egyike a szoprán volt, amelyben kántorné asszonyom vitte az elsőbbséget, amihez az évekkel egyformán növekvő számú gyerekvisítások társultak. A másik hang, pedig Pintes Gergő uram basszusa volt. Amíg azonban a szoprán szünet nélkül, erősebben szólt, addig Pintes uram csak itt-ott megengedett betétként és halkabban dörmögte hozzá a basszust. Mindent összegezve, énekkara otthon is akadt már Pintes uramnak, úgyhogy a dalárda előbb virágzó élete megrekedt. Dal- és szerenádkedvelő fiataljai újraszervezkedtek és karmesterükül a kálvinista igazgatót nyerték meg. Az idősebbek közül azonban néhányan hívek maradtak Pintes Gergő uramhoz és a kórusra követték őt. Ilyen előzmények után verődött össze húsz egynehány évvel előbb a nagyrecskei templom énekkara, amelynek tagjai a dalárda maradékából voltak: a sírásó, a kéményseprő, két susztermester és egy szobapiktor. Ez a férfikar hamarosan vegyes karrá alakult át, midőn az „Utolsó garashoz” címzett polgári bor- és sörmérés tulajdonosnője, üzletét föloszlatván, Isten szolgálatára adta magát. Csínom Katónak hívták ezt a már kegyes hölgyet, aki, miután eltemette három férjét, viharos ifjúságának emlékeit levezekelve, abbahagyta a mesterségét és sok özvegy átkával megterhelt garasait a takarékba tette. Egykettőre társa is akadt a községi öreg bába és az olvasótársulat elnöknőjének Dudás Vera asszonyomnak személyében. Ezek aztán áll­ha­tatosak voltak a templomi szolgálatban és Urunk hanggal való dicsőítésének kíséretében.

Végül még az akkori egyházművészeti törekvésekről kell szólnom. Egyik régebbi levelemben fölemlítém már kedves Uramöcsémnek, hogy ama napokban rázta föl Czobor Béla, Krisztusban testvérünk az egyházi emberek szépművészeti lelkiismeretét. Élénk cikkekben hívta föl figyelmünket „a szeretem díszíteni Uram a te házadat” kötelességére. Kezdeményező, újító működéséhez még egy másik irányzat is járult. Akkorában fölötte divatossá vált a régi falfestmények, freskók (freskó: frissen vakolt falfelületre festett kép) fölfedezése és restaurálása. (restaurál: kijavít, eredeti formájába visszaállít) A magas magyar kormány a vallásalapra irányított tételekből szép összegeket költött ezek fölkutatásának és jó karba helyezésének költségeire. Az egyházfők pediglen dicséretként könyvelték el az ez irányban ügybuzgó papoknak tevékenységét és kü­lön­böző tisztségekkel, kitüntetésekkel jutal­maz­ták.

Miután az eddig írtakban, ha nem is röviden, de vázoltam az előzményeket, a továbbiakban a dologra térek.

Az események elindulásának első része Péterfia káplántársamnak újabb „rend­behozási” törekvése volt. Ennek a lelkes fiatalembernek sehogyan sem tetszett a nagyrecskei fönt említett énekkar működése. Pintes Gergő urammal barátságos viszonyba kerülvén, sőt őt a plébánián rendszeresített barátságos iszogatás­ba bevonván, szelíd szeretettel azt kér­dez­te meg tőle az apátúr és sógorának za­jos derültsége mellett, hogy mikor ünnepli az énekkar 50 éves jubileumát. Majd aziránt érdeklődött, hogy az egész kórus tagjainak együttvéve van-e 32 foga. Aztán pedig „hangász”-oknak nevezvén a kórus tagjait, a kártya „ász” lapjához hasonlítva őket.

Az esemény tulajdonképpeni elindulását azonban részletesen leírom. Péterfia testvérem az Úrban, szeretetteljes piszkálódással szólt oda egy ebéd után Pintes Gergő uramnak: No Gergő bátyám, hány éve is szolgáltatja a kórusod a mennybéli karok számára a „nem így soha” példáját? Pintes uram előbb nagyot fújt pipája füstjéből, utána bölcs és higgadt emberként nyelt egyet a hozzá intézet kérdés tapintatlan érdeklődésére, majd imígyen felelt: Bizony öt lustruma is elmúlt már. (Lustrum – ötévenkénti népszámlálás az ókori rómaiaknál) Istenem, Atyám, hogy múlik az idő. Péterfia káplántársamon meglátszott, hogy ezt a feleletet várta. Kiszámított célra törekvéssel folytatta tovább a templomi karvezető és segítő társainak kiviccelését: Hát akkor fontos érdekességet lehet megállapítani a kórus freskójáról.

Itt közbe kell szúrnom kedves Uramöcsém valamit. Szomszédos plébániánkon kevéssel előbb födöztek föl két középkori freskót. Országos hírnévre tett szert az a község, plébánosának nevét pedig „műértő”, „nagymíveltségű” stb. jelzőkkel ellátva, még a fővárosi lapok is fölemlítették. Ez a körülmény magyarázza meg a nagyrecskei apát úrnak mohó érdeklődését, melyet a „freskó” szó hallására mutatott.

Mi van azzal a freskóval? – kérdezte az apátúr káplántársamtól. Az kérem, hogy megállapítható róla, hogy kétszerre készült. Mindannyian érdeklődő hallgatással vártuk a bővebb kifejtést. Igen, igen, folytatta Péterfia, kétszerre készült. Ez egészen biztos, a nagyrecskei énekkar fönnállásának alapján. A freskót ugyanis 70 év előtt festették, amit készítőjének saját kézírásának neve melletti évszám mutat. Az Úr Jézus feje fölött lebegő szalag fölírása azonban tartalmából következtethetően csakis a nagyrecskei énekkar működésére vonatkozhat, tehát kétségtelen, hogy ezt annak fönnállása óta festették oda. Fölírás? Micsoda fölírás van ott? – érdeklődött elcsodálkozva Pintes uram. Hát még azt sem tudod Gergő bátyám? – csapott le reá tettetett megbotránkozással Péterfia. Íme, a harmadik évtizede immár, hogy a kórusra jár, és azt sem tudja, mi van írva a feje fölé. Hát mi áll ott?

Ezt az utóbbi kérdést a borozgató közösségünkhöz intézte. Szóbeli feleletet ugyan nem kapott, de az apátúr fészkelődése és köhécselése elég érthetően mutatta, hogy kellemetlen az érdeklődése. No de ilyet! – tört ki Péterfiából a mélységes megbotránkozás. Hát az urak évek óta működnek ott és a saját templomukat sem ismerik? Az apátúr kínosan dobolni kezdett ujjaival az asztalon. De hát nem ez a dolog lényege, mondta káplántársam. Arról van szó, hogy annak a fölírásnak a kórusra való felfestését csak úgy tudom elképzelni, ha festője hallotta a nagyrecskei énekkart. Ebből következik, hogy 25 éven belül, tehát már a freskó elkészülése után négy évtizeddel, pótlólag festették oda.

Pintes uramat elhagyta a türelem és rámordult Péterfiára: Nyögd ki már, hogy mi az a fölírás, amelyik az én énekkarom tevékenységére vonatkozik? Káplántársam arcán kaján mosoly jelent meg. Fölállott, karjait széttárta, szemét a plafon felé fordította és kenetteljesen rezgő hangon citálta a nagyrecski kórus föliratát: Atyám bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!

Kedves Uramöcsém, következő levelemig képzelje el azt a hahotát, amely erre kitört és hozzá Pintes Gergő uram keservesen megnyúlt ábrázatát. Majd abban a következő levélben leírja a fejleményeket is, barátja: az öreg plébános.

Dr. Czapik Gyula egri érsek írásából összeállította Somlai József ny. plébános