Rákosi Mátyás

A kommunista hatalommegszerzés időszaka

A Szövetséges Ellenőrző Bizottság 1947 szeptemberében elhagyta Magyarországot. Ezután még erősebb lett a katolikus egyház elleni támadás. „Az állam és az egyház megállapodása”, „az állam és az egyház viszonyának rendezése”, Rákosi Mátyás és a kommunista politikusok szótárából származnak. Jogállamokban e „viszony” rendezésére sehol nem volt szükség, mert mind az állam, mind az egyház végezte saját feladatát, kötelességét. A „megállapodás” nem volt más, mint a kommunista hatalom erőfölénye, mellyel térdre kényszerítette az egyházakat. Ilyen „megállapodások” a polgári demokratikus államokban nem ismertek akkor sem, ma sem. 1948-ban a református és az evangélikus egyházzal megállapodást kötöttek. Ezek a szövegek elrettentő példái a kommunista politikai dokumentum műfajának.

Mindszenty József bíboros

A Római Szentszék és XII. Pius pápa elutasította a kommunista rendszerrel való együttműködést, és a katolikus hívek belépését a kommunista pártba. A magyar kommunista párt tapogatódzó lépéseket tett Róma felé; állítsák vissza a diplomáciai kapcsolatokat, amit 1945 tavaszán megszüntettek. Ekkor utasították ki Angelo Rotta érseket, a Szentszék diplomatáját hazánkból. Nyugat felé tetszelegni akart a kommunista hatalom. A Szovjetunió által leigázott államok helyzete romlott a „hidegháború” erősödésével. Hidegháború, a második világháború után a Szovjetunió és Amerika közötti nyílt feszültség, fegyverkezés, összecsapások nélkül. Kezdetét Sir Winston Churchill angol politikus, miniszterelnök, 1946-os fultoni beszédével indította el, amikor a „vasfüggöny” szót használta. A „vasfüggönyt” a Szovjetunió „húzta” fel a leigázott országok és a nyugat között. Azonban azt se felejtsük el, hogy Churchill is ott volt Franklin Roosevelt, amerikai elnökkel Jaltában 1945. február 4-11. között, amikor Kelet-Európát „eladták” Sztálinnak, északtól délig. A kelet embere, Sztálin, a biztos halálba küldte embereit a Nyugat akkori két hatalmasa, Sztálinnak küldte a fegyvereket, a biztos ócskavasat. Nagy különbség, embert vagy fegyvert küldeni a pusztu­lás­ba. A szovjethatalmat megbuktatta a hidegháború, a magyarok 56-os szabadságharca, és a szent életű II. János Pál pápa.

A végső leszámolás három hulláma

1948 első napjaiban Rákosi Mátyás bejelentette, hogy rendezik az állam és az egyház közötti viszonyt. Tehát elérkezett a végső leszámolás ideje. Hadjárat indult a Püspöki Kar, főleg Mindszenty József bíboros, és a katolikus iskolák ellen. Az országgyűlés 1948. június 16-án tárgyalta a katolikus iskolákról szóló törvényjavaslatot. Barankovics István, a Demokrata Néppárt vezetője védte a katolikus iskolákat (az egri Cisztercita Szerzetesrend gimnáziumában érettségizett, apja kántor-tanító volt). Schlachta Mar­git a Keresztény Női Tábor képvise­le­té­ben védte a katolikus iskolákat. Be­szé­dét alig tudta elmondani a kom­mu­nista képviselők gyalázkodó, gúnyoló­dó, és ízléstelen közbekiabálása miatt. (Íme a Kelet országgyűlése.) A parlamenti ülést a kommunista párti Nagy Imre vezette. Akkor még nem látott tisztán.

Mindszenty őrzői körében

1948 őszén már nem indultak az egyházi iskolák, mert minden a forgatókönyv szerint történt. Ezután követke­zett a Mindszenty elleni támadás. 1948. december 26-án letartoztatták. Ér­telmetlen vádak után, megkínozva került a bíróság elé. Halálos ítéletet kért a kommunista párt, melyet végül életfogytiglani börtönre változtattak. A diktatúra (erőszakra támaszkodó, törvényektől nem korlátozott uralom) miatt a magyar nép döbbenetes csendben vette tudomásul e kegyetlenséget. Nyugaton, Amerikában is nagyszabású tüntetések voltak a kommunisták ellen.

A hazai kommunisták úgy gondolták, hogy a Mindszenty-per után a többi püspök is megtörik. Nem így tör­tént. A katolikus egyházzal való végső leszámolás e hadművelete nem sikerült. A hívek félelemmel, de még nagyobb hittel ragaszkodtak egyházuk­hoz. A Püspöki Kar, Grősz József ka­lo­csai érsekkel az élen, az ítélet után nem tett semmiféle nyilatkozatot, a Szentszék figyelmeztető eligazító üzenete után. A kommunisták e vereségbe nem nyugodtak bele, ezért indult az újabb támadás.

Az első: 1950. június 7 és 19 között, tizenegyezer szerzetest és szerzetesnővért, a szerzetes házakból, zárt teherautókon elszállítanak, internálnak. A második: zsarolással, rábeszéléssel elindították az úgynevezett „békepapok” mozgalmát. Püspökeik ellen akarták hangolni őket. A harmadik megfélemlítés: Pétery József, váci püspök házi őrizete. Házi kápolnájában az Oltáriszentséget a földre szórták, iratait feldúlták, pecsétjét elvették. A többi püspököt így akarták megfélemlíteni.

E kegyetlen állapotok után a Püspöki Kar, tárgyalást kért a kultuszminisztertől, az internált szerzetesek ügyében. A tárgyalást azonban Rákosi Mátyás a kommunista párt vezére irányította. A megegyezés értelmében a Püspöki Kar támogatja a Magyar Népköztársaságot, (eddig sem támadta) az ötéves tervet, és a termelőszövetkezetek szervezését. A másik oldalról a Magyar Népköztársaság, teljes vallásszabadságot ígér. A Püspöki Kar nem kérte, de az állam a sok-sok katolikus gimnáziumból nyolcat visszaad, melyet négy szerzetesrendre bíz (Bencések, Piaristák, Fe­ren­cesek, Iskolanővé­rek).

A Magyar Népköztársaság „nagylelkűségét” mutatta meg azzal, hogy anyagi szükségleteiben segíti a papságot, „kongruát” (a katolikus papi fizetés legalacsonyabb összege) ad nekik, a mérhetetlen sok egyházi épület, iskola, kolostor, birtok fejében. De csak 18 évig, mert akkor már nem lesz katolikus papság, és hívek. A „megállapodást” felemás érzéssel fogadták a hívek. A Szentszék elmarasztalta a püspököket, mert állami szintű megállapodást csak a Szent­széknek van joga kötni. A Ma­gyar Püspöki Kar térdre kényszerült. Ez volt az ára a több ezer szerzetes, és szer­zetesnővér szabadon en­gedésének.

1950. szeptember 7-én kelt 34. számú törvényerejű rendelet kimondta, hogy az állami hatóság megvonja, az említett négy kivételével a hazánkban működő összes szerzetesrend működését, engedélyét. Mintegy tízezer szerzetes, és szerzetesnővér köteles volt munkahelyet keresni, távol a fővárostól, 2 – 3 tagú közösségekben, nem élhettek együtt. Közben rendőri felügyelet alatt álltak. Nem foglalkozhattak az ifjúsággal. A nyolc katolikus gimnáziumban marxista szellemű könyveket kellett használni. Sűrű ellenőrzés volt, a félelem légkörében éltek a tanárok és a növendékek. A kommunista hatalom azt gondolta, hogy nem lesz elég jelentkező diák, és anyagi gondok miatt visszaadják a gimnáziumokat. Ugyanis 1948-ban a reformátusok hat gimnáziumot, három tanítóképzőt, az evangélikusok két gimnáziumot, az izraeliták két gimnáziumot kaptak vissza. Négy év múlva már csak egy református, egy izraelita gimnázium működött, a többit visszaadták az államnak. A katolikus gimnáziumok azonban működtek.

1951. májusában megszervezték az Állami Egyházügyi Hivatalt (Népi nyelven: Állami Egyházüldöző Hivatal). Megbízható kommunisták vezették. Minden papot, plébániát, lelkész­séget sűrűn ellenőriztek. Rendőrségi, bírósági eljárásokat indítottak a papok, és a hívek ellen. A püspöki székházakba állami megbízottat ültettek be. A nép „bajuszos” püspöknek nevezte őket, akik mindent ellenőriztek. A püspöki irodaigazgatók a békepapokból kerültek ki. A püspök önálló munkája teljesen megbénult. A megfélem­lítő hatást fokozták azzal, hogy 1951 júniusában börtönbe vetették Grősz József kalocsai érseket, a püspöki kar elnökét. Ugyanolyan hamis vádakkal ítélték el 15 évi börtönre, mint Mindszenty bíborost. Ezzel ország-világ előtt igazolták hatalmukat. Ekkor került házi őrizetbe Shvoy Lajos székesfehérvári, Hamvas Endre csanádi, Badalik Bertalan veszprémi, és Pétery József váci püspök. A kommunista párt korábbi két leszámolási kísérlete után, 1951 nyarán saját hatalma alá kényszerítette a magyar katolikus egyház vezetőit. A hívek csendben élték, sokszor titokban, vallásos életüket, hall­gatva lelkiismeretükre. Persze voltak olyanok is, akik beszéltek a kommunista állam „jó” oldaláról, elhall­gatva egyházellenességét. (folytatjuk)

Somlai József ny. plébános