Helyzet ’45-ben

A második világháború után hazánk keresztény lakossága, a papság, és a püspökök aggódó kérdőjelekkel néztek a jövőbe. A nagyvilág előtt ismertek voltak a Szovjetunióban uralkodó állapotok. Az ortodox (görög keleti) egyház térdre kényszerült, lerombolták, szétzilálták. A kommunista párt a lakosságtól elvette a szabad életet, és a szabad vallás gyakorlatát is.

Magyarországon 1945 után az anyagelvűség, és az istentelenség időszaka következett. Ezen elvek élharcosa a magyar kommunista párt volt. Minden magyar egyház életét elnyomták, különösen a katolikus egyház életét. Marx tanítását követték a kommunisták és hirdették, a vallás a kizsákmányolt embereknek ad vigasztalást, és a nem létező Istenhez irányítja őket. Szerették ezt a kifejezést használni: a vallás „ópium” az embereknek. Tehát elaltatja az embereket. A kommunista elv hirdetői állították: a szocialista, (a dolgozók anyagi helyzetét segítő rendszer) kommunista (a szocializmus felépítése utáni osztálynélküli gazdasági rendszer) társadalom, tudományos alapokra épül, ezért a „tudományellenes” világnézeteknek (Isten, egyház, vallás) nincs benne helyük. Néhány ötéves terv után a társadalomból eltűnik a hit, a vallás, és az egyház. E „tudományos” elvükhöz nem érdemes magyarázatot fűzni. Azt azonban érdemes megemlíteni, amikor a Szovjetunió megszűnt és  megint Oroszország lett, az általuk hirdetett tudományos elven alapuló kommunizmust, mind a bölcső helyén, (Szovjetunió) mind az összes csatlós államban elvetették, a nyugati lapok, pedig hatalmas betűkkel, címoldalukra írták: kommunizmus Európa szemétdombján. Na de térjünk vissza a szomorú magyar állapotokhoz.

A magyar kommunisták vallásos országban kezdték el pusztító munkájukat. A „tudományos” világnézetükkel akarták az anyagelvűséget, és az istentelenséget hirdetni, és megerősíteni. Ez nehéz feladat volt. A hívek a papsággal együtt ellenálltak minden egyház, vallásellenes támadásnak és vállalták az ezért járó börtönt, sőt a vértanúságot is. A baloldal szekértolói vállalták a harcot. Szép szóval, erőszakkal, kényszerítő eszközökkel, kiirtani a tömegekből az Isten-hitet, az egyházhűséget. Hiszen a cél egyértelmű volt, szovjet típusú proletárdiktatúra.  A szabadság országaiban is voltak kommunista (munkás) pártok, ott megengedték, hogy valamelyik egyházhoz tartozzanak a tagok. (Na jó, ott nem „tudományosan” gondolkodtak.)

Közép-Európa országait az angol-amerikai „cégek” Moszkvának „eladták”, így a „vásárló” elkezdhette azt a barbár munkát, amit 1917-től a Szovjetunióban elkezdtek, sajnos be is fejeztek. A szovjet bolsevikok tudták, hogy Európa közepén nem tehetik azt, amit náluk tettek, ezért megtűrték az egyházakat. A kommunista egyházpolitika a neki behódoló, nemzeti egyházat akart, a katolikusoknál a Rómától független egyházat, és a hívők számát minimumra csökkenteni. A kommunista párt a nyugat érdekében kétféle magatartást tanúsított. Hirdette: teljes vallásszabadság alapján áll, segíti az egyházakat és a papokat. Ezzel szemben az iskolákban, munkahelyeken kigúnyolták a gyerekeket és a felnőtteket. Rágalmaztak, peres ügyeket találtak ki. Hangoztatták: nekünk nem a hívekkel van bajunk, hanem a papokkal, a püspökökkel. Az egyházat nem lehet szétszedni személyekre, a püspökök, papok, hívek szoros közösségben vannak. A vallásszabadságot a templomon belül értették, közben a munkahelyeken zaklatták azokat, akik templomba jártak. Templomon belül szerepelhetett az egyház, de sem a közéletben, a tanügyben, az egészségügyben, a tudományban, a művészetben nem adtak helyet. Ezt nevezték abban az időben „sekrestye katolicizmusnak”, amit akkor el kellett tűrni. Hirdették: a vallás magánügy. Ennek ellenére bántották, zaklatták, háttérbe szorították, azt, aki templomba járt, hittanra íratta gyerekét, megkereszteltette, vagy templomban esküdött. Vallásos ember nem lehetett vezető beosztásban, csak harmadrendű állampolgár lehetett. Azt is vallották: szét kell választani az egyházat és az államot. Ezzel szemben a legszorosabb kapcsolatba kényszerítették az egyházakat, a legkisebb önállóságot sem adtak nekik.

Békésnek látszó átmenet

Szovjet bevonulás Szegedre, 1945

A szovjet csapatok bevonulásakor a katolikus papság a helyén maradt. A szovjet katonai hatóság, falragaszokon hirdette: folytatni kell a templomokban az istentiszteletet, az egyháznak, a papoknak nem lesz bántódásuk. Eleinte így is volt. A templomok tele voltak, még az állami iskolákban is kötelező volt a hittan. De a felszín alatt pusztító propaganda indult. A katolikus egyesületeket betiltották. Korlátozták a katolikus újságok megjelenését, akadályozták a körmeneteket, a zarándokutakat. Peres eljárások nélkül internálták a papokat, a püspököket, és vallásos világi embereket. A kommunisták forgatókönyve: kifelé vallásszabadságot hirdettek, befelé pedig az egyház szétzilálására törekedtek.

1945 tavaszán megindult a földbirtokreform. Püspökségek, szerzetesrendek sok százezer hold területet vesztettek el, amit addig adományként kaptak. Így a templomok, kórházak, szegényházak, iskolák fenntartása bizonytalanná vált. A Magyar Katolikus Püspöki kar körlevelében elfogadta a földbirtokreformot. „Az egyház mindig tudott nagylelkű lenni” írták, de intézményeinek fenntartása kilátástalanná lett.

Az akkori jogászoknak néhány problémájuk volt a földbirtokreformmal. Az egyház vagyona nem magánbirtok volt, hanem célvagyon, intézmények fenntartására szolgált. A másik probléma, hogy az erdőbirtokokat nem osztották fel, hanem állami kezelésbe vették. Ugyancsak egybe maradtak, a későbbi „állami gazdaságok” hatalmas területei. Az úgynevezett „földműves nép” csak az egyházi földekből kapott. Amit osztottak, – tied a föld magadnak dolgozol jelmondat után, – visszavették és indult a téeszcsés rendszer.

1992-ben az Alkotmánybíróság foglakozott a földbirtokreformmal, mely szerint az állam a magánbirtokot elveheti a törvényben megállapított kártérítés ellenében. Ez nem történt meg.

1944 őszén, 1945 tavaszán az országban háború volt, a pusztítás nyoma erősen látható volt. A magyar katolikus hívek, a lakosság 65 %-a, hozzáfogott az újjáépítéshez. Helytálltak a gyárakban, a hivatalokban, és minden beosztásban. Föllendült a vallásos élet, mely az előző évek lelkipásztori munkájának az eredménye volt. A Magyar Katolikus Püspöki Kar, választási körlevelet adott ki az 1945. november 4-i, és az 1947. augusztus 31-i választások előtt. Felhívta a hívek figyelmét, hogy tanulmányozzák a pártok programjait, és lelkiismeretesen szavazzanak. A kommunisták válasza is megjött: íme beavatkoznak a választásokba, a politikai életbe. A katolikus egyház elfogadta az 1946. február 1-jén kikiáltott Magyar Köztársaságot. (folytatjuk)

Somlai József ny. plébános