Levelek

Kedves Uramöcsém!

A mai levelemben nem térek azonnal az írandó dolgokra, hanem egy-két sort előre bocsátok. Mi írók, ne vegye hiúságnak Uramöcsém, hogy közéjük számítom magamat is, de hát jelöltek e névvel nem egyszer olyanokat is, akiknek kevesebb sora kapott nyomtatott betűt, mint az én irodalmi tevékenységem.

Vegye tudomásul Ked­­ves Uramöcsém, és vegyék tudomásul azok is, akiket illet, hogy amit a sajtóról példaként elmondandó vagyok, nem vonatkozik a mostani újságokra, sem azok munkásaira. Régen letűnt idő az, amelynek alakjait én most tollheggyel kirajzolni iparkodom. Azt sem merném állítani, hogy a tollforgató iparosok többségükben afféle ütődött, sikerre éhes hadsereg. De hát bizony régente úgy volt, hogy aki valami hivatalból kibillent és a dutyit szerencsésen kikerülte az vagy beállt végrehajtónak, vagy pedig nagyságos cimborái pártfogásával, vármegyei kor­­mány­támogató hetilapot alapított, megfelelő pénzsegéllyel, és azokat dicsérte és magasztalta, akiktől várt és kapott elég zsebbe valót. Bizony-bizony nem akarok igazságtalan lenni a régi sajtó munkatársaival szemben sem, ezért elismerem, hogy az eddig említetteken kívül voltak más fából faragott legények is közöttük. Kerültek olyanok is, akik komolyan vették az elvek szolgálatát, de az ilyenek idővel elszürkültek, eltűntek, beolvadtak, vagy Krisztus vértanúi elismerést kaptak az Égben.

Ismételten és ismételten hangsúlyo­zom, hogy a sajtó, főleg a katolikus sajtó jelenlegi képviselőiről nem akarok én írni semmi rosszat. Szívesen elhiszem, hogy a mostaniak elvhű, tiszta múltú, szeplőtelen jellemű és Krisztusban gyökerező meggyőződéses hitvallók. Én azonban most a Nagyrecsken működő újságról mondok el egyet, mást.

Ott szakítám félbe Kedves Uramöcsémhez írt múltkori levelemet, hogy az apátúr kívánságára a „Nagyrecske és Vidéke” szerkesztőségébe mentem. Nem voltam még azelőtt soha életemben olyan közvélemény csináló műhelyben, de képzeletemben különbnek gondoltam el, mint amilyennek találtam. Bementem hát ebbe a házba, ahol eligazítottak a „szerkesztőség”-be. Az udvarba kellett kerülnöm, honnét célomhoz értem. A kisvárosi házaknál szokásos üvegezett folyosónak elkerített része volt ez, amelyben két íróasztal és néhány szék képezte az egész berendezést.

Az egyik íróasztal mellett éppen öltözködött Vágó Töhötöm laptulajdonos úr, akit már látásból ismertem. Középtermetű gom­bóc-­emberke volt, krump­liorra alatt huszár­ba­jusszal és örökké hado­nászó kurta karokkal.

Akkor még nem ismertem életének elő iratait, de később informált róla az apátúr. Vitnyecskó Pálnak hívták és valahol Árvamegyében volt közgyám és képviselővá­lasz­tá­si agitátor. Egy általa megbuktatott ellenzéki jelölt rábizonyította, hogy az ár­vák pénzét jogtalanul használta. Elcsapták. Ám­de ugyanakkor lett be­lügyminiszteri államtitkár az a képviselő, aki­nek szavazat szállítójaként tevékenykedett. Ez az államférfiú ország szemléje első észrevételéül úgy vélte, hogy a kormánypártjának ügye a nagyrecskei járásban nem elég erős. Tudtára is adta ezt az illetékes főispánnak azzal a meghagyással, hogy ott helyt hetenként kétszer megjelenő lapot alapítson és annak kiadójául és szerkesztőjéül Vitnyecskó Pált, nyerje meg. A laphoz belügyi áldásul évi 300 pengő pénzsegélyt és két vasúti szabadjegyet utaljon ki az államtitkár úr, amely szabadjegyeket egyenként évi 1.120 pengővel a Blum Izsó és a Ko­-neskó Arnold cégek vették át vigéceik (üzletszerzők) számára, akik aztán a „Nagyrecske és Vidéke” „munkatársai” címén utazták be az országot gabonaügyeikben. Így került Vitnyecskó Pál Nagyrecskére, de előbb Vágó Töhötömre változtatta a nevét, és már bemutatkozó vizitje alkalmával így kezdé minden második mondatát: Tudod bratocskám, mi pálocok úgy szokunk mondáni… Vágó úr a plébániával kezdettől fogva nem állott valami jó lábon. Abban az időben folytak ugyanis a hitvallásos iskolák elközösítésének gonoszságai és ő, mint a szabadelvű kormány helybeli hírnöke, ennek volt eredményesen működő munkása.

Amint beléptem a „szerkesztőség”-nek nevezett folyosórészbe, csak Vágó urat találtam ott és épp ő is távozóban volt. Kalapja a fején, felöltőkabátját gombolta. Igen meglepődött, amikor meglátott. Hát magát bratocskám mi hajtotta ide? – kérdezte nem valami megnyerő úriassággal. Előadtam neki a nagyrecski freskó felfödözés történetét és kértem, hogy e nagy eseményt lapjában tegye közzé. Nem nagyon hatódott meg tőle.

Szip, szip, – mondta. – De hat mit szólja hozza a főispán, ha klerikalis mis-mással írjuk tele lápot? Erre aztán előjöttem előbb az erkölcsi okokkal, végül, pedig az anyagi érveimmel. Erkölcsi okként a kultuszminisztérium érdeklődését és a műemlékek bizottságának várható kiszállását említettem. Vágó úr erre sem lelkesedett. Mit kultuszminisztérium, – le­gyin­tett lekicsinylően, – áz nem pártolfogolja az enyim lápot. Utolsó biztatóul most már rátértem az anyagi okokra. Mindezekhez csak úgy mellékesen megemlíteném még, – mondám, – hogy az apátúr valamelyes alakban honorálni is óhajtaná becses lapjának íróját, csak előzőleg legyen kegyes szerkesztő úr idejében bizalmasan értesíteni bennünket, hogy nem sértjük-e meg ezzel a magatartásunkkal a sajtó eme érdemes munkását.

Erre aztán nekibarátságosodott Vágó szerkesztő úr is. Ez már szip szó, jelenté ki élénken. Tudja bratocskam, hogy mi páloc skriblerek (tehetségtelen rossz író) ázt szoktuk mondani: Piz beszil, újságíró meg kiteszi a lapba, hogy mit beszil! He, he, he!

Áttértünk a részletkérdésekre. Vágó úr úgy kívánta, hogy segédszerkesztőjével, kit majd a plébániára küldend, beszéljük meg a cikkek tartalmát. A segédszerkesztőt hívjuk meg vacsorára, a cikk honoráriumáért (tiszteletdíj, szerzői díj) azonban ő jön el személyesen az apátúrhoz. Befejezésül megelégedését fejezte ki a tárgyaltak fölötti ilyképpen: No, végre találtam okos papocskakat is, akik írtik mi a sájtó. Mert hát tudja bratocskam eddig is akarták írni papok újságomba. Hogy én teszek ki, ük meg adnak aldás. Szip, szip van az aldás. De hat ha én is adom aldás nyomdasznak, szabónak, suszternak, (cipész) azok nem adják nekem semmi sem. Főispán adja szubvenció, (pénzbeli támogatás) Klein bank adja szubvenció, Khon gyár adja hirdetés, papok adják aldás!

Tovább folytatta volna még a papságnak a sajtóval szemben tanúsított értelmetlenségét, de félbeszakította az ajtó kitárulása, amelyen egy kikent-kifent ifjú arszlán (régi gavallér) lépett be. Lábán lúdtalpú sárgacipő volt, amelyre hamuszínű kamásli (bokavédő) borult. E fölött kéttenyérnyi magasságban irtószélesen felhajtott pepitanadrág kezdődött, melyhez följebb fehér pikké (kidomborodó mintázatú kettős selyem, vagy pamutszövet) mellény, csimbókos (összeragadt) kravátli (nyakkendő) és sötétzöld gigerli (piperkőc, divatmajom, ficsúr) kabát társult. A hórihorgas szobor tetején, kosorrú tökfej magaslott ki, melyet fekete pincskalap (keménykalap) koronázott, színével élénken elütvén gazdájának lángszínű, gyapjas hajától. Egyik kezét az ajtó kicsapása után csípőjére tette, a másikkal, pedig a karvastagú, kétkönyöknyi gömbfogantyúval ellátott dendi (piperkőc, ficsúr) pálcát tartott.

Vágó úr rákiáltott: Jó, hogy jön bratocskám, ip magara van szikségunk! De én is elkiáltottam magamat, mert ahogy az élénk hajszínű, kosorrú, szeplős ábrázatját megpillantottam, legott megismertem benne egykori iskolatársamat. Szervusz, Tóbi! – mondám lelkesen. Tauber Tóbiás volt ugyanis az illető, a falumbéli szatócs legöregebbik fia. Vele jártam negyedik gimnazista koromig, honnét nem éppen tisztességes viselt dolgai miatt elbocsátották, magyarul kicsapták. Hallottam aztán, hogy apja rengeteg pénzzel valami pesti svindli (csalás, szélhámosság) kurzusra (tanfolyamra) járatta és a kereskedelmi pályára adta. Érthető talán, hogy kitört belőlem a falubéli viszontlátásnak öröme. Tóbiás azonban éppen nem örvendezett. Megállott és im­pertinensül (kihívóan szemtelenül, pima­szul) szólott: Dicskövi Edömér szerkesztő vagyok. Uraságod bizonyára össze­téveszt Tauber Tóbiással.

Vágó szerkesztő úr azonnal észrevette, hogy segédszerkesztője elszólta magát, és kínos helyzet következik számára, ha leleplezem. Hamarosan közbevágott: Csitt! Tudják bratocskáim, mi pálocok aztat szoktuk mondani: Nem szabad a régieket piszkalni. Most elég, ha azt tudjuk: Magyarországon legokosabb ember gróf Tisza Kálmán miniszterelnök, utána gyin a főispán és mától kezdve, amíg meg nem mondom, hogy nem: a nagyrecskei apátúr.

Értsünk szót! – folytatta Vágó úr és fölvilágosította a segédszerkesztőt a helyzetről, a jövő feladatairól és a megírandó cikkről. Midőn befejezte, magunkra hagyott: No, most intézzék el egymás között ügyeiket, – mondá, és elment.

Hogy miként intéztük el, majd legközelebb mondja Kedves Uramöcsémnek a hűséges barátja: az öreg plébános.

Dr. Czapik Gyula egri érsek írásából összeállította Somlai József ny. plébános