Szentjánosbogár tábor

2014. június 29-től július 4-ig Kis­tarcsa adott otthont a Szentjánosbogár tábor kb. 120 tagjának.

Rendhagyó módon vasárnap este 6-kor kezdődött a szentmise, amikor kihirdették, melyik gyerek melyik családhoz kerül. A templom ajtaja tár­va-nyit­va állt, mindenfelé „Lelki napok – Kis­tarcsa” feliratú pólós, rövidnadrá­gos gyerekek sokasága, némelyik mezítláb. Bent a padsorok megteltek fiatalokkal, egész más hangulat fogadott, mint egyéb alkalmakkor, zsivaj, zsongás-bongás, élet. Vidámságuk, elevenségük szinte felrázta az egész templomot, átragadt rám is ez a jókedv, és örömteli szívvel foglaltam helyet közöttük. Jézus szavai jutottak eszembe: „élet legyen bennetek, és bőséggel”.

Mellettem az egyik csoport vezetője foglalt helyet, pólója hátán Sík Sándor verssorait olvashattam:
„Az Isten küld, testvéreim, tinéktek,
Hogy sugarai eleven tüzét,
Amik Arcáról a szívembe égtek,
Sugározzam csendesen szerteszét
A testvéreknek, kik az éjben járnak.
Az Isten küldött, szentjánosbogárnak.”

A zenekar próbált, vezetőjük hangosan, mosolyogva kiáltotta be, melyik oldalon található az énekeskönyv­ben a soron következő dal. Majd meg­je­lent „Ati Tiszi” is, Kutas Attila dom­bóvári plébános, aki nagyon jól ért a gyerekek nyelvén. Az ő tolmácsolásában a gyerekek számára nem volt többé kérdés, mit miért teszünk a szent­misén, mindent rendkívül egyszerűen, példákkal alátámasztva elmagyarázott. Nylon zacskójából elővette a futócipőjét, az egyiknek az orrát felénk, a másikat a tabernákulum felé fordította. Ezzel jelezte ennek a hétnek a feladatát: egy lépéssel kerüljünk közelebb a másik emberhez, egy lépéssel pedig Istenhez.

Szentjánosbogár tábor

Ami számomra az első pillanattól olyan vonzó volt, hogy minden a helyén volt. Igazi gyerekek ültek a pa­dok­ban, akik tele voltak energiával, derűvel, játékos kedvvel. Viszont amikor kellett, tudtak fegyelmezettek is lenni, szépen énekelni az énekeskönyvből, és tudtak áhítattal Isten felé fordulni és együtt imádkozni.

A keddi ünnepi szentmisén bemutatkozott néhány csapatvezető, és meg­szólalt pár táborozó is, akik már régebb óta szentjánosbogarak. Egyikük Huszár Domonkos volt, a tábor­ve­ze­tő. Elmesélte, mi­lyen meglepetés­ként érte, mikor telefonon felkérték erre a megtisztelő feladatra. Fogalma sem volt, hogy fog tudni megbirkózni vele. Viszont ami eleinte egy magas hegynek látszott, az szépen, lassan egyre fogyott, mert sorjában vették le válláról a terhet, és végül annyi segítséget kapott, hogy a hegy teljesen ellaposodott. Isten gondviselése ez. Amikor a Szentlélek meghív valamire, meg is ad hozzá minden eszközt és segítséget, nem hagy magadra.

A vezetők közt volt egy ragyogó szemű, örökké mosolygó lány is, aki Székelyföldről, Tusnád fürdőről érkezett hozzánk, ahol Böjte Csaba mellett teljesít szolgálatot. Magával hozott egy másik lányt is, akit nem kellett egy percig sem biztatni, elég volt a meghívó lány személye, hogy bizalommal csatlakozzon a táborhoz.

Szentjánosbogár tábor

A csütörtöki napon a gyerekek műsort állítottak össze, amire minket, szállásadókat is meghívtak. Először Kis­­tarcsáról nézhettünk meg egy kb. 10 perces rövidfilmet, majd jöttek az egyes csoportok műsorai. A csoportoknak vicces fantázianeve volt, pl. Bringa Csigák, Boksz Borzok, Kosaras Kecskék, Kenu Emu, Fűben Heverők vagy Naplementében Vágtatók. Készítettek csapatzászlót és csatakiáltást is. A kamaszok számára plusz kihívás volt, hogy előadásukba valahogy bele kellett építeni a következő szavakat: „hajbatúrós, zoknifoltozó és patrac”. Nagyon tetszett, mikor Ati Tiszinek hajnövesztő szert kértek a kívánság kútnál. Nagyon vidám, szórakoztató volt ez a délután, és ami a legjobban megérintett, az a gyerekek egymás iránt érzett szeretete. Minden csapat nagy-nagy tapsot kapott a többiektől, és utána felhangzott a kiáltás „Hmmmm – ez igen!”. Ezen a délutánon egymásnak, egymásért éltek.

Csütörtökön este a Búcsú téren tábortűzre gyülekezett a tábor és a szállásadók. A „galimpiai” lángot Ati Tiszi futócipőjét viselve, futva hozta. Körbeálltuk a tüzet, és a csapatvezetők előre megtervezett forgatókönyv szerint vezették le a műsort. Tréfás, vidám dalokat, mondókákat énekeltek, és bevon­ták nem csak a táborlakó gyerekeket, hanem a felnőtteket, sőt Görbe atyát is. A gyerekek többsége azon­nal felismerte, mi fog következni, ezért izgalommal és örömmel várták a folytatást. Jólesett, hogy megmozgattak minket, mert a tűztől kicsit távolabb elég csípős volt a levegő. Nagyon tetszett az esődal, amikor tenyerünk összedörzsölésétől kezdve eljutottunk a hangos tapsig és dobogásig, ezzel utánozva a csendes, majd heves esőzést.

Másnap ezt megismételtük a misén is, mert a zenekar vezetője szerint ez olyan közös tevékenység volt, amihez valóban szükség volt mindenki együttes fellépésére, és ami szinte szimfóniává varázsolta ezt az egyszerű hang­ver­senyt.

Szentjánosbogár tábor

A tábortűz zárásaként egy nagy meglepetés várt mindenkire. A Dolhai család 200 db óriási lekváros fánkkal vendégelte meg az egész társaságot, valamint a polgármester úr is hozott a gyerekeknek édes és sós aprósüteményt.

A záró szentmisén Ati Tiszi örömmel állapította meg, hogy „Tudtunk együtt beszélgetni, egymást megismerni, együtt játszani, és tudtunk együtt imádkozni is.” Azt mondta, lehet, hogy a tábor egy hétre kicsit felbolygatta a város életét, de ebből is láthatjuk, milyen színes az egyház, nem egy egyforma fazonra szabott valami. Az itt lakó, nem vallásos emberek is megtapasztalhatták, hogy amit csinálunk, az nem valami furcsa, hanem teljesen emberi, élhető.

Most sem maradt el a vidám, közös éneklés, az Alleluját úgy énekeltük együtt, hogy fiúknak és lányoknak ill. nőknek és férfiaknak felváltva kellett leülni ill. felállni. És igen, templomunk szeretettel ad helyet ennek a közösségnek is, sza­bad ilyen zsibongó, fiatalos lendülettel, harsogó jókedvvel Isten országát hirdetni. Úgy érzem, szükség van néha erre a fiatalos lendületre, hogy felrázzon minket. Nagy a mi felelősségünk, hiszen életünkkel kell meg­mu­tatnunk a kere­ső, nem hívő embe­reknek Krisztust. Nem távozhatunk a szentmiséről olyan elkeseredett, savanyú arccal, mint a körülöttünk lévők legtöbbje, bennünk kell élnie az evangélium örömének.

A búcsú szentmisén Mátéról, a vámosról hallottunk, akinek az élete megváltozott, mikor Jézussal találkozott. Ilyenkor valami mindig véget ér és elkezdődik egy új. „De ezért ne szomorkodj, örülj az újnak. Eljöttél ide a táborba, megtapasztaltad, hogy miért jó élni, ismerkedni, hogy jó játszani. Közben megismerted a másikat, kiderült, ki hogyan képes venni az akadályokat, kinek milyen a tűrőképessége, kire milyen mértékben lehet számítani. Új élményekkel, más emberként térsz haza.”

Az ószövetségi olvasmány arra tanított, hogy nem mehetsz el az útszéli szegény, elesett mellett. Jézus eljött, megtanított, hogyan kell szeretni.” Ezekkel a szavakkal vezette be Ati Tiszi a Miatyánkot. És az ima után rendhagyó módon történt egymás köszöntése. A plébános atya azt kérte a gyerekektől, hogy akinek az elmúlt héten valaki örömöt okozott, kedves volt hozzá, vagy bármiféle segítséget nyújtott neki, és úgy érzi, ezért hála illeti, nyugodtan menjen most oda hozzá és mondjon köszönetet. Ha pedig valakit megbántottál, most menj oda, és kérj tőle bocsánatot. Ez egy kicsit zajossá fogja most tenni a templomot, de nem baj. Ami ebből lett, az valami csodálatos dolog volt. Arra emlékeztetett, mikor az őskeresztény időkben arról ismerték meg a keresztényeket, hogy azt mondták, „nézzétek, mennyire szeretik egymást”. A gyerekek sorban mentek egyik társuktól a másikig, lehunyt szemmel, arcukon könnyekkel ölelték egymást, kezet fogtak, szemükből sugárzott a megbocsátás, a hála öröme. Legalább 10-15 percig tartott ez a szeretetközösség. Az atya próbálta őket szelíden a helyükre terelgetni, csendesen ismételve az „ahol szeretet, ott Isten” szavakat. Végül középen maradt egy mag, a gyerekek kört alkotva átkarolták egymást, még visszafutottak hozzájuk a padokból páran, beléjük kapaszkodtak, egyszerűen nem akarták elengedni egy­mást.

Ati Tiszi köszönetet mondott Kis­tarcsa lakóinak, akik olyan nagy szeretettel befogadták őket. Külön köszö­ne­tet mondott a polgármester úrnak, aki bármikor bármiben azonnal segítségükre sietett. Megköszönte Csicsiri Krisztának, aki oroszlánrészt vállalt a tábor szervezési feladataiban, Görbe atyának és az egész plébániának, hogy rendelkezésükre bocsátották a templomot és a kedvükért nem bontották le a plébánia udvarán felállított sátrat, ami megvédte a gyerekeket az erős napsütéstől. Megköszönték, hogy a tábor csoportvezetői használhatták az uszodai zuhanyzókat. Azt mondták, ilyen jó még sehol nem volt a tábor, Isten áldása volt a tevékenységükön.

Milyen szép ez, idejön egy csapat gyerek, összekovácsolja a város lakosságát és rögtön egy közösség épül!

Simon Erika az egyik szállásadó

Fotó: Csicsiri Ferenc