Biciklitábor

Július 24-én 11 kistarcsai fiatal egy izgalmas túrára indult, két keréken, méghozzá a magyar tengernek becézett Balaton körül. 27-én indultunk haza és azt hiszem, mindannyiunk nevében elmondhatom, hogy rengeteg élménnyel gazdagodtunk a pár nap során.

Görbe atya vetette fel még a tavalyi hittanos táborban, hogy az idősebb, tizennyolc éven felüli fiataloknak is lehetne szervezni egy tábort, bármi olyan programot, ahol ők is összegyűlhetnek, ismerkedhetnek, és értékes perceket tölthetnek egymással. Így született meg a biciklitúra ötlete, mely­nek felvetése egy társasjátékkal, beszélgetéssel töltött estén osztatlan sikert aratott. Görbe atya az ötletadáson túl az egyházközség és a püspökség anyagi támogatását is biztosította a számunkra, hogy a szűkös pénztárcájú egyetemistáknak se jelentsen gondot a részvétel.

A közel negyven meghívott kistarcsai fiatal fele jelzett vissza, hogy érdekelné a dolog, így megkezdődött a szervezés hosszú, olykor igencsak nehézkes folyamata. A legnehezebb talán az időpont kiválasztása volt, hiszen nehéz olyan intervallumot találni, ami ha nem is mindenkinek, de legalább a többségnek megfelel. A felmerülő lehetőségek közül végül arra esett a választás, amely a legtöbbeknek megfelelt, így hát a hosszas előkészületek után július 24-én biciklire pattanhattunk.

Csütörtökön reggel szálltunk vonatra, Méhes Pali bácsi közreműködésével, aki az összes kerékpárt elszál­lította nekünk a Déli pályaudvarra, hálás köszönetünk érte! Némi döcögés után máris Balatonaligán szívhattuk magunkba a balatoni levegőt. Nem késlekedtünk sokat, egyből indultunk, már a legelején sikerült megtalálnunk a közös hangot, felvéve a megfelelő tempót az első napra tervezett hatvan kilométert igencsak hamar megtettük – önmagunkhoz képest.

Első éjszakánkat Balatonakalin töltöttük, méghozzá egy rendkívül barátságos kempingben. A sátorállítás ne­héz­ségeit sikeresen, együtt leküz­döttük, így a nap hátralévő részét egymás társaságában élvezhettük a strandon.

Másnap reggel ugyan fájó lábakkal ismét biciklire ültünk, tekertünk tűző napsütésben, szélben, esőben, aszfaltról párolgó levegőben, hogy végül fáradtan, hetvenhárom kilométerrel a hátunk mögött pihenjünk meg Balatonberényben. Az itteni szállásunk egy piarista vendégház kertje volt, a bátor fiúk szemerkélő esőben is megbirkóztak a sátor felállításával, míg a lányok inkább a biztonságos garázs menedékét választották éjszakai lakhelyüknek. A közös vacsora gondolata kellő motivációt adott, így miután lemostuk az út sarát, indultunk is volna, ám tervünket meghiúsította egy hirtelen zápor, így az eresz alá szorultunk. Ter­mé­szetesen így is feltaláltuk magun­kat, a házhoz rendelt pizza és a vacso­ra közbeni beszélgetés csodálatos meg­koronázása volt a napnak.

Lelkesedésünk szombat reggel is töretlen volt, újult erővel – noha továbbra is fájó lábakkal – pattantunk biciklire, hogy megtegyük a hátralévő körülbelül hetven kilométert. A déli szakasz sokkal könnyebb terepnek bizonyult, mint az északi vidék, mégis kellőképpen elfáradtunk, ám a látnivaló ezúttal is csodálatos volt. Szinte egy emberként sóhajtottunk fel, amikor eltekertünk a Zamárdi feliratú tábla mellett, hát még mikor a kemping bejáratán gurultunk át! A sátorállítás ezúttal sem volt zökkenőmentes, de közös erővel ezt is sikerült megoldanunk. Nem volt hát más dolgunk, mint leheveredni a parton, élvezni a napfényt, majd a vízben alaposan összefröcskölni egymást. A parton töltött este percei rohamtempóban szaladtak el a remek társaság körében, sokat beszélgettünk, még többet nevet­tünk és azt hiszem, bátran kijelent­he­tem, hogy ezen az estén érződött iga­zán, hogy a társaság eszméletlen jól össze­szokott a pár nap alatt.

Szomorkásan indult a vasárnap reg­gel és nem csak azért, mert eső ébresztett minket, hanem azért is, mert az utolsó naphoz érkeztünk. Ahogyan azonban az eső elállt, a mi jókedvünk is megérkezett, kihasználtuk az utolsó nap lehetőségeit az együttlétre.

A megannyi szép táj és emlék mellett talán a legjobb az volt ebben a pár napban, hogy felnőttként tekinthettünk magunkra. Egy csoportnyi húsz év körüli fiatal vágott neki ennek a túrának és habár akadtak nehézségek, „valódi” felnőtt kísérő segítsége nélkül, közösen mindent sikerült leküzdenünk, legyen szó akár egy kilyukadt gumiról, vagy egy görcsölő combról. Ez a pár nap teljes mértékben visszahozta a régi, első hittanos táborok hangulatát, a társaság nem sokban változott és annak ellenére, hogy az elmúlt években nem mindenkivel tartottuk a kapcsolatot, most mégis sikerült visszacsempészni egy keveset abból, amit igazán szerettünk azokban a táborokban; a közös étkezések, az együtt leküzdött nehézségek és nem utolsó sorban a felhőtlen hangulat.

Összesen 193 kilométer, több, mint 10 óra biciklizés, tekeréstől sajgó lábak, nevetéstől fájó arcizmok és én bátran kijelenthetem, hogy igen, jövőre is ott leszek!

Kép és szöveg: Csicsiri Dorka