Somos László atya

Bármerre jár Somos László atya, a cigányok messziről integetve üdvözlik, szép szavakkal köszöntik, a szemükkel simogatják. Húsz éve papja Kaposfőnek és a környező településeknek. László atya, azt mondja, nem cserélné el semmire ezt a két évtizedet, de őt sem adnák semmiért az itt élők. Főképpen sok száz cigány „gyermeke” és „unokája”, aki tőle, érte, miatta tanult meg jobb sorsot akarni.
„Egy pohár vizet adjatok!” – ennyit kért annak idején Somos Lász­ló atya a cigányoktól. A nyomorult viskókban élők szaladtak a vízért, örömmel adtak, mert végre valaki tőlük kért és fogadott el valamit. Azóta eltelt 200 év – mert, ahogy az atya egyik paptársa, Lankó Józsi fogalmazott, itt minden év tíznek felel meg. És már nem a reménytelenség a szorzó, ahogy azelőtt, hanem a változás. A belülről jövő változás – pontosít László atya, aki az együtt töltött nap során megmutatja nekünk, hogy a szidástól miért nem, a szeretettől meg hogyan lesz tiszta egy utca; hogy mit nem lát, akit vakká tesz a gyűlölet; és hogy miért tartja magát a világ legboldogabb emberének.
„Hogy is magyarázzam el nektek, hogy mi az a cigány pasztorizáció – vakarja a fejét a plébános –, merthogy én azt csinálom itt. De ez olyan idegenül hangzik, pedig Jézus pásztorságára, nyájára utal a kifejezés.” Meg hát úgy – tehetjük hozzá magunkban –, mintha szakkönyvekből megtanulható dolog lenne. Pedig László atya és a somogyi Kapos környéki cigányok közös története azzal a kérdéssel indult: mit kell itt vajon csinálni?
A plébános 1994 őszén érkezett Ka­posfőre. Berendezkedett a paplakban, a templomban, ismerkedett a falubeliekkel és a többi hozzá tartozó település lakóival. Jött hozzá egy fiatal cigány család, hogy megkereszteltetnék az újszülöttjüket. A megbeszélt időpontban azonban nem voltak ott, a következő egyeztetett napon sem. László atya azt gondolta, megnézi, mi tarthatta otthon a fiatalokat. És látta: a nyomorúság. A falu szélén, ahova térdig sárban taposva lehetett eljutni, egy vesszőből és földből tapasztott viskóban laktak, amelyben csak fekhelyek voltak, se asztal, se szék – és odaszületett az a gyerek. „Ledöbbentem – emlékszik vissza a plébános –, sem aludni, sem enni nem tudtam. Elkezdtem járni hozzájuk és a másik cigánytelepre, Baglaspusztára is, ami Kapos­mé­rő külterületén van. Mentem és ment­em, és ott voltam közöttük. Mindig egy pohár vizet kértem, hogy ők is adjanak valamit, hogy lássák, nem undorodom, aztán már, ahogy megláttak, adták is a vizet. Mostanában valahogy leszoktak erről” – teszi hozzá nevetve. Talán mert rég nem vendég náluk az atya. Hiszen annak a több száz gyereknek, akiket látott és lát felnőni, mind tudja nem csak a nevét, de azt is, hogy mi az öröme, bánata, kibe szerelmes, mik a vágyai. Félmondatok, összenézések, felnevetések árulkodnak erről, bármerre járunk a nap során.
„Nem tudtam, mit hogy kell csinálni. Van egy paptársam Alsószentmártonban, Lankó Józsi, őt faggattam. Azt tudta nekem továbbadni, amit egy öreg paptól, Sója Miklóstól tanult, aki 40 évig volt cigányok között: legyél velük minél többet, ha irgalmas szíved van, megtudod, mit kell tenni. Azóta ugyanezt mondom, ha tőlem kérdezik, mert nincs recept, ott kell lenni köztük, velük, és látod, éppen mit kell tenni.”
„Cigány gyerek szeretnék lenni”
Kell például nagy közös ünnepeket tartani, mint a most hétvégi is, amelyre lázasan készülnek – de erről még később mesélünk. Az első ilyen mulatságot majd’ 20 éve rendezték a plébánia udvarán, ide hívta meg bog­rá­cso­zásra László atya a környékbeli ci­gá­nyokat. Az öt faluból 60-70 ember jött el. „Megkereszteltem pár gyereket, és mindenkit megáldottam, gyerekeket, asszonyokat, férfiakat, lovakat – idézi fel az atya. – Az asszonyok megkérdezték, hogy megnézhe­tik-e a plébániát. Bejöttek, megtapo­gat­ták az ágyamat, bekukkantottak a ruhásszekrényekbe. Aztán hazamentek és elmondták az otthoniaknak, hogy itt szeretettel fogadják őket. A Szentlélek sugallata volt, hogy ezt így kell csinálni.” A Szentlélek jól súghatott nagyobb dolgokban is, ugyanis, amikor László atya felvisz minket a vadászdombi cigánytelepre, már csak a sáros út a régi. Kis téglaházak sorakoznak az út két oldalán, kevés embert látni, főleg kismamákat gyerek­kel, mindenki vadul integet a plébá­nos­nak. A telep szélén a pár éve fel­hú­zott takaros közösségi ház most üres, csak a mosógépek forognak, sosem pihennek, száz ember ruháit tisztítják, nap mint nap. Délután majd megtelik élettel, iskola és (köz)munka után sokan töltik itt az időt estig, nincs is hely a 28 négyzetméteres házakban az alváson kívül másra. A közös helyiségre Ibolya vigyáz, az atya egyik „gyereke”, aki mára ötgyermekes édes­anya. De ugye lesz még unokám? – kérdezgeti tőle és mindenkitől László atya, aki azt mondja, hogy az egyik fontos dolog, amit a cigányoktól megtanult, hogy a gyerek és az eső jön – és örülni kell neki. Mert minden élet fontos. Bármikor is jön a baba, örülnek neki. Bármilyen is az a gyerek, megtartják, szépnek látják.

„Itt dobják ki a kocsiból a kiskutyákat, mert tudják, hogy mi befogadjuk őket, a nyomorékokat is

„Itt dobják ki a kocsiból a kiskutyákat, mert tudják, hogy mi befogadjuk őket, a nyomorékokat is – ezt már a másik nagyobb cigánytelep, Baglas­puszta egyik lakója meséli. – Mindenkinek, embernek, állatnak jut még egy falat étel, akármilyen szegények is vagyunk.” Ahogy a betegekről és az öregekről sem mondanak le – magyarázza az atya, van a telepen súlyosan sérült gyerek is, az egész közösség pátyolgatja. De általában is jellemző, hogy szeretik egymás gyerekét. „Ha újra szü­let­hetnék, cigány gyerek szeretnék lenni – nevet László atya. – Szabadon, szeretetben, sokan együtt, így érdemes gyereknek lenni.” No meg úgy, hogy van annak az életnek folytatása, ehhez pedig a szerényen el-elhallgató plébánosnak nagyon sok köze van.
Húsz év boldogságban
„Sokáig azt láttam, hogy első osztályban maradnak le ezek a gyerekek, már ott nem tudják, hogy kell fogni a ceruzát, nem értenek egy csomó fogalmat (például mit jelent a »terület« egy cigány gyereknek?), és azért rendetlenkednek, hogy legalább másban kitűnjenek. Aztán rájöttem, hogy már az oviban lemaradnak. Most már tudom, születésük pillanatától kell velük foglalkozni, ezért hoztuk létre a baba-mama klubot, az anyát is neveljük a babával együtt. És nem azért, mert neveletlen! Hanem mert másféle tudása van hagyományosan. Egy 11 éves cigánylány megfőz egy egész családra, el tud látni egy csecsemőt, a fiú meg ért a lovakhoz meg a gyógynövényekhez. A szülők tapasztalatai is hasonlóan rosszak voltak az iskolában, így megértik a gyereküket, ha az nem akar az iskolában maradni.” Jobban mondva megértették. Az elmúlt tíz évben az itteni gyerekek közül nemhogy nem bukott ki senki az iskolából, de évet sem kellett ismételnie.
Köszönhetően az atyának és munkatársainak, annak a 14 fiatalnak, akik­ről a plébános azt mondja: „csak lelki vigyázzállásban tudok róluk beszélni”. Közülük sok az atya saját nevelése, gyerekként ismerte meg őket. Pedagógusként és szociális munkásként egyaránt dolgoznak, és kevesebb pénzért teszik mindezt, mintha egy sima iskolában tanítanának. Délelőtt a szülőket látogatják, ügyeiket intézik, délután a gyerekekkel tanulnak a tanodában, amely 10 évvel ezelőtt nyitotta meg kapuját a plébánia udvarán.
Tizennégyük munkáját annak idején egyedül László atya intézte: orvoshoz vitte a beteget, hogy ne két méterről ruhában vizsgálják meg, állásinterjúra kísérte a munkakeresőt, hogy ne hessegessék el rögtön: betelt a hely. Szocpolt, építkezést intézett. De minden gyerekkel nem tudott leülni tanulni, kétségbeesve kérdezte tanítóképzős diákjait, hajlandó lenne-e közülük valaki szombatonként korrepetálni a tehetséges cigány gyerekeit. A következő órán a csoport néhány tagja jelentkezett is a feladatra – idézi fel a plébános elérzékenyülve.
Figyelmeztetett is előre: nem fog tudni elfogultság nélkül beszélni életéről és hivatásáról. „Olyan gyorsan eltelt ez a húsz év, olyan boldogságban. Engem itt úgy szeretnek, majd’ belefulladok a szeretetükbe. Nem cserélném el semmire. Tőlük tanultam meg igazán megérteni Istent. Soha nem bántottak, csak kaptam tőlük. Amivel nem tudok mit kezdeni, az a gyűlölet, amivel sokan a cigányokhoz állnak, amiről megtanultam az elmúlt években, hogy tényleg vak. És nem akar látni. Ez a gátja a változásoknak, ez üldözne le a térképről embereket, ez nem tűri a mások jóságát sem.”
Hogy mennyire szeretik a cigányok László atyát, jól mutatja, hogy bár a baglasi közösségi ház megszentelésének hagyományos évfordulós ünnepségére készülnek, de számukra ennek a hétvégének még fontosabb eseménye, hogy a papjuknak születésnapja lesz. Baglason is van a vadászdombihoz hasonló közösségi ház. Kicsit cigányosabb – a szó legszebb értel­mé­ben. Minden szöglete aprólékos gond­dal feldíszített, Áginak, ahogy László atya viccesen nevezi, a főnökasszonynak, a kezemunkáját dicséri. A sok virág, horgolás és füzér közül szembe­szö­kik egy lepedővel letakart falrész. Csak mi kukkanthatunk mögéje, az atya nem, mert ez az ő meglepetése: egy faragott Jézus a kereszten.
„Mindig csinálják a cirkuszt” – somolyog az atya. „Számon tartjuk, no” – vág vissza Ági tettetett szigorúsággal, és elérzékenyülve hozzáteszi: „megérdemli, ez egy áldott jó ember, minden tőle van itt” – mutat körbe. „Jaj, hagyja már ezt, Ági, a püspök úr építtette ezt a házat, és maga tette ilyen széppé.”
Teremtő akarás
Biztos nem az atya húzta fel a két kezével a telepek kőházait a viskók helyére, de mindenhol látni, érezni a keze nyomát, ha másban nem, az akarásban, hogy olyat tegyenek ezek az emberek, amivel papjuk kedvében járhatnak. És lehet, hogy először miatta mostak kezet, mielőtt beléptek a templomba, az első történelemleckét miatta tanulta meg a gyerek, és ma – mikor László atya kiszólt a kocsiból, hogy mi ez a szörnyűség – miatta szedik le a szigszalagból húzott kerítést, de holnap már magukért teszik.
„Amikor itt, Baglaspusztán elkészült a közösségi ház, vendégeket hívtunk az avatásra. Aznap reggelre sze­mét­szedést hirdettem. Senki nem volt itt – meséli az atya. – Szedtem a szemetet az utcán a barátaimmal, lassan aztán mindenki megjelent, egy egész pótkocsit megtöltöttünk vele. Kezdéskor hisztizhettem volna: hogy ezért dolgozok értetek?! Eljöttek a cigányok a misére koszos ruhában, koszos kézzel, de nem mondtam semmit. Mégis, vagy talán éppen ezért a következő évben mindenki szép, tiszta ruhában jött el, egy zsák szemetet gyűj­töt­tünk össze, közösen. A harmadik évben már csak egy vödör szemetet tudtunk összeszedni, a negyedik évben kitalálták, hogy műsort szeretnének adni. Előadták cigányul és magyarul Ady és József Attila verseit. És nem én szóltam, ők kértek egyre többet meszet, hogy kimázolják a házukat, és olajfestéket, hogy lekenjék a kerítést.”

Marika behív minket magukhoz, az udvaron férje és lányának udvarlója bontja a vasat.

És tényleg. Az utcán egy darab szemét nincs, a házak szegényesek, de rendben tartottak. „Van betonút meg vezetékes víz, hiszen egy disznótelep volt itt régen, az út végén” – világosít fel kissé ironikusan a plébános. A kerítéseken ugyan mindenhol ruhák száradnak, és az udvaron áll a fa- és fémhulladék, ezek azonban már a fennmaradás zálogai. Marika behív minket magukhoz, az udvaron férje és lányának udvarlója bontja a vasat. A férfi most ült két napot, mert elkapták lomizásért. „Megbüntetnek minket mindenért, csak ha felülünk a biciklire, már azért is” – panaszolja Marika, választás azonban nincs, mert 22 ezer forintból nem tudnak megélni négyen, közmunka meg ritkán akad számukra. Az asszony mégis boldognak és hálásnak tűnik az életéért. Ők egy autóban laktak öten, hallottak az atyáról, akit megkerestek, és ő segített nekik házhoz jutni a telepen. Lányuk, Ilonka, a család büszkesége pedig talán megvalósíthatja álmát, és ápolónő lesz belőle.
Ilyen vágyak teremnek itt. A gyerekeké, unokáké talán megvalósulhat. „Ági például olyan csodálatos óvónő lett volna – mondja László atya. – De egy erdőszéli sátorban látta meg a napvilágot. Amit viszont még megszerezhetnek, az az önbecsülés. Hogy megteremtik maguknak becsülettel, ami kell. Lett konyhakertje mindenkinek, és nemsokára malacok érkeznek a pusztára. És hogy ők is dédelgethetik az unokák álmát.”
Akik előtt kemény út áll – nem tagadja az atya, hiszen elég egy cigány nevet meglátni egy önéletrajzon vagy a csatolt fotóra ránézni, és máris „betelt az állás”. Tapasztalták ezt frissen végzett szakmunkás „gyerekei”, „unokái” az atyának, de még a tanítóképzőt végzett lány is. László atya és munkatársai mégis tudással töltik a fejüket, vágyakkal a lelküket és akarással a szívüket. Mert ha már akarni sincs mit, akkor elvesztek, ahogyan egész telepek, falvak ebben az országban. Ezért tanította az imát nekik, amellyel mindennap búcsúznak a gyerekek a tanodából hazaindulva:
Lassan itt az este,
Jön csillagok hada,
Köszönjük a tudást,
Mit elvihetünk haza.
Drága Jézus bűneinket
Te bocsásd meg nekünk
Ígérjük, hogy holnap
Jobb gyerekek leszünk.
(Az imát Visnyei Gábor Tanodás pedagógus írta.)
Kertész Anna riportját és az ahhoz tartozó Mudrák László fotóit az eredeti közlő Vasárnapi Hírek hozzájárulásával jelentettük meg.