Szentcsalád

Mint gyermekek, kb. 8 éves korunkig abban hittünk, hogy a Jézuska hozza a karácsonyi ajándékokat, a Mikulás pedig – ha december 5-én este kitettük az ablakba a szépen megpucolt cipőt – akkor 6-án reggel szerény, de annál több, szeretetteljes ajándékkal örvendeztetett meg minket.
„Ádám Éva napján” ahogy szüleink mindig mondták,  apukámmal közösen feldíszítettük a fenyőfát.
Édesanyánk sütött, főzött a konyhában be – beszaladt a szobába és igazított egy kicsit a díszeken. Minden szentestét megelőző délelőttön kimentünk a temetőbe is, vittünk szaloncukrot és angyalhajat, hogy az elhunyt szeretteink is örüljenek.
Mint gyerekek alig vártuk, hogy sötétedjen, ugyanis akkor járt a Jézuska felénk, akkor ért hozzánk, ahogy Édesanyánk mondta. Édesapánk mikor megcsengette a csengettyűt (persze mi nem láttuk) akkor néma csend lett, hiszen itt jár a Jézuska!
Elénekeltük közösen a mennyből az angyal éneket majd következhetett a vacsora. És azok az éjféli szentmisék! Soha nem felejtem el annak békés, szent hangulatát.
Szüleink Ádám Éva napján a vacsoráig nem ettek, böjtöltek, ezzel is készülve az ünnepre. Ezt a szokást   mi is megtartjuk és megtartják a gyermekeink.
Miután családot alapítottunk folytattuk ezt a hagyományt, a mai napig is minden úgy zajlik, ahogy Édesanyámtól tanultam. Gyerekeinket is ebbe a misztériumba vezettük be. Böjt, fenyőfadíszítés én beszaladgálok, kicsit igazítok a fán. Kilátogattunk a temetőbe is. Miután beesteledett csengettyű, jön a Jézuska, megfogtuk egymás kezét szent énekeket énekeltünk, utána vacsora.
Mióta emlékszem mindig ugyanaz: halászlé, rántott hal, bejgli és egy pohár újbor. El sem tudnánk másképp képzelni!
Eltelt néhány év, ketten indultunk és ma ismét ketten vagyunk. Gyermekeink a világ két pontján élnek, van egy gyönyörű unokánk, akinek jövetelét két éve Szentestén közölték velünk. Minden évben a szaloncukorról mi gondoskodunk, hogy legyen a fenyőfájukon.
A távolság ellenére minden Szentestét együtt töltünk (az internet segítségével). Megfogjuk egymás kezét, elénekeljük a mennyből az angyal éneket, örülünk az ajándékoknak, amit szigorúan csak ezután bontunk ki. Lányom arról mesél, hogy csodálkozó szemekkel bámulta kislányuk a csillogó fenyőfát, és mindent úgy csinált ahogy otthon látta. Ez számunkra megnyugtató, és örömmel tölt el bennünket.
A családból hozott hagyományok, amelyeket tovább adunk a mi gyermekeinknek látva annak gyümölcsét, a távolságok ellenére is szorosan egybekötnek bennünket. Ennek az alapja és táplálója a Jóistenbe vetett mindnyájunk hite és egymás iránti szeretetünk.
K. E.