Porból lettél…
Sokak számára a keresztény közösséghez való tartozás, bent reked a templom falain belül. Megtartják a parancsokat, részt vesznek az előírt szentmiséken és úgy gondolják tökéletesen eleget tettek keresztény „kötelességeiknek”.
Kevés gyakorló hívő gondol bele abba, hogy valójában hogyan is működik az egyházközsége, ahová rendszeresen szentmisére jár. Milyen feladatok vannak és van-e aki ezeket a dolgokat elvégzi? Úgy gondolják, ez a plébános atya dolga. Aki olvassa rendszeresen a közösség havonta megjelenő újságát az Olvasót, annak már kicsit több rálátása van a plébániai életre. Talán ő nem jegyzi meg azt, hogy itt nem történik semmi és nem azt látja, hogy egyre kevesebben vagyunk a templomban, hanem észreveszi az új arcokat.
Azt sokan tudják, hogy a gyermekeknek több foglalkozást is tartunk a plébánián és a hét több napján hangos az udvar a gyerekzsivajtól. Nyáron is több hetet tölthetnek el együtt a gyerekek és persze ezzel a szüleiket is bekapcsoljuk a plébániai életbe.
Az elmúlt évben sokat dolgoztunk, imádkoztunk azon, hogy több figyelmet kapjanak a közösségünkben a felnőttek is.
Megalakult a Fiatal Felnőttek csoportja, akik egy házaspár vezetésével, havi rendszerességgel találkoznak és hetente közösen sportolnak. Nagy előrelépés ez, mert a 18 év felettiek számára eddig nem volt közösség itt a plébánián, ahová becsatlakozhattak volna.
Már az egy éves születésnapját ünnepelheti a „Fonó” névre hallgató, édesanyák közössége. Az elnevezés is utal a csoportot összetartó kézműves foglalkozásra. Különböző mesterségek megismerése és az egymásnak ajándékozott idő az, ami hónapról-hónapra összehozza őket.
A „Fonó” mintájára elindult az idősebbeknek a Nyugdíjas Alkotókör és havonta egyszer, hétfő délelőtt találkoznak.
Nagyon szeretnénk, hogy a férfiak se maradjanak ki a közösségélményből, ezért nekik „Emberkedő” néven januárban már meg volt az alakuló összejövetelük. Kártyázás, csocsózás közben beszélgettek az élet dolgairól.
Plébános atyánk minden támogatást megad az új ötletekhez és örömmel veszi az alakuló csoportokat.
A legnehezebb feladat egy új csoport elindulásánál az, hogy találjunk egy „gazdát”, aki a vállán viszi a csoportot, szervezi, motiválja a csoporttagokat.
Szomorúan hallom sokszor és sokaktól, hogy nekem nincs szükségem közösségre, mert én jól elvagyok a családommal, menjen oda az, aki unatkozik. Ez egy nagyon önző gondolkodás!
Az Úr Jézus közösségbe hívott bennünket, hogy legyünk egymás számára ajándékok. Nem azért járok a közösségi alkalmakra, mert én jól szeretném érezni magam és nem azt várom, hogy engem ott szórakoztassanak! Magamat viszem oda, a másik emberhez fordulok, meghallgatom őt. Isten pedig azért, mert önmagamat ajándékozom másoknak, megajándékoz engem. Észre sem veszem, de egy idő után nagyon jól fogom érezni magam ebben a helyzetben.
A világ, a média naponta azt sulykolja belénk, hogy törődj magaddal, mert megérdemled! De igazából az az ember, aki csak saját magával törődik, egyedül marad, magányos lesz és a magunknak megadott dolgoktól nem leszünk boldogok!
A közösségbe járás is a szolgáló szeretet egy fajtája. Lehet, hogy most éppen nekem nincs szükségem a közösség támogatására, van saját baráti köröm, de vannak olyanok, akiknek ez a havi találkozás igen sokat jelent a magányból való kilépéshez. Lehetősége lesz új ismeretségeket kötni és barátokra lelni. Milyen jó összefutni valakivel az utcán, akivel egy közösségbe járok! Milyen jólesik néhány érdeklődő szó! Milyen öröm egy SMS, e-mail, vagy egy telefonhívás! Szebbé tehetem vele valakinek a napját és ő is az enyémet!
Ne csak a gyerekeinket akarjuk a jó közösségek felé terelgetni, hanem mutassuk meg nekik, hogy mit is jelent egy közösséghez tartozni!
Erre a szolgáló szeretetre hívunk mindenkit az egyházközségünkben!
„Akiknek van füle a hallásra, hallja meg!” (Mk 4,9)
Méhes Zsuzsanna