Feltámadt Krisztus!

Szent Máté evangéliumában az angyal, amikor hírül adja az asszonyoknak Jézus feltámadását, azt mondja: „Föltámadt, amint megmondta” (Mt 28,6). Nyomatékosan hozzáteszi: „amint megmondta”. Szent Márk evangéliumában az angyal azt mondja: „viszontlátjátok, amint megmondta” (Mk 16,7). Szent Lukács evangéliumában így szól az angyal: „Jusson eszetekbe, mit mondott nektek” (Lk 24,6). Szent János evangéliumában ezt olvassuk: „Eddig ugyanis nem értették meg az Írást, amely szerint föl kell támadnia halottaiból” (Jn 20,9). Isten a próféták által megígérte a Megváltót, a próféták megjövendölték Jézus életét, és maga Jézus is többször megjövendölte az apostoloknak szenvedését és feltámadását. Akár az egész Szentírást, akár csak a feltámadásról szóló részt olvassuk el, mindig és mindenhol ugyanazt tapasztaljuk: mindig minden pontosan úgy történt, ahogy Isten megígérte, ahogy azt kezdettől fogva szeretetből eltervezte. Isten örökké hűséges: megtartja ígéreteit. Hűséges szeretettel szereti az embert, akit saját képére és hasonlatosságára teremtett. „Mielőtt a világot megteremtettem, már szerettelek téged. … Ez a szeretet örökké változatlan marad.” – mondja Jézus Szent Fausztinának, és általa nekünk is. Jézus szeretetből váltott meg minket, hogy részesei lehessünk az ő isteni életének.

Mind a négy evangélium világosan leírja, hogy annak a hétnek az első napján kora hajnalban kik mentek Jézus sírjához, mit láttak, és hogyan viselkedtek a hír hallatán. Jézus anyja nem ment a sírhoz. Mária, aki szíve minden rezdülésével folytonos „igen” volt Istennek, aki életének minden pillanatát Isten szolgálatába állította, és egész életén át követte, ő ne ment volna ki fia sírjához? Nem, Mária nem ment a sírhoz. Hitt Istennek. Tudta, hogy úgy lesz, amint megmondta. Mindig hitt Isten szavának. „Boldog vagy, mert hitted…” – mondta neki Erzsébet, pedig akkor még egyikük sem tudta, hogy milyen szenvedés vár Máriára. Ő hűséges maradt akkor is, amikor az apostolok elhagyták Jézust, és elfutottak, mert emberileg érthetetlen és félelmetes volt, ami történt. A kereszt lábánál emberek között Mária fájdalma volt a legnagyobb, hiszen róla írja a Szentírás: „Ó, ti mind, akik általmentek az úton, nézzétek és lássátok, van-e az én fájdalmamhoz hasonló fájdalom!” (Siral 1,12). Mária hitt akkor is, amikor Jézus halott testét – aki az ő fia és Isten Fia -, a megfeszített Szeretet-Istent az ölében tartotta. Amikor a sír elé nagy követ hengerítettek, Mária akkor is hitte, hogy aki a kő mögött holtan fekszik, az a feltámadás és az élet. Mert Isten megmondta. Rendíthetetlen a hite. Amikor a legsötétebb az élet, Mária akkor is tudja, hogy Isten örökké hűséges: megtartja ígéreteit. A Szentírás ugyan nem írja, de a hagyomány, Boldog Emmerich Anna Katalin látomásai és szívünk érzése szerint is úgy gondoljuk, hogy a feltámadt Jézus először édesanyjának jelent meg. Lélekben szemlélhetjük ennek a megdicsőült találkozásnak az örömét, amelyről egész húsvéti időben énekelünk: „Mennynek királyné asszonya / örülj, szép Szűz, alleluja / mert kit méhedben hordozni / méltó voltál, alleluja. Amint megmondotta vala / föltámadott, alleluja / imádd Istent, hogy lemossa / bűneinket, alleluja.” Mária mindig hű maradt Isten tervéhez – nem a sajátjához, Istenéhez. Máriától tanuljuk, hogyan válaszoljunk hűséges szeretettel Isten hűségére, szeretetére, hogyan viszonozzuk annak a szeretetét, aki meghalt a mi szeretetünkért.

A mi hűségünk törékeny, nagyon törékeny. Amikor csalódottan botorkálunk az életben, hasonlítunk az emmauszi tanítványokra, akik csomagolnak, és indulnak vissza Jeruzsálemből haza: mindennek vége, nincs mire várni, „mi viszont azt reméltük…” – de nem úgy lett. Mi szeretnénk megmondani, hogy mi és hogyan legyen, és azt is, hogy mikor. És akkor Isten egy váratlan fordulattal belép az életünkbe, és átalakítja azt. Minden, ami azelőtt töredékes és érthetetlen volt, Istennel teljesen összefüggővé és érthetővé válik. Csak rá kell hangolódnunk Isten tervére úgy, hogy szabadon elfogadjuk akaratát, hogy belesimulunk a tenyerébe, hogy hűek maradunk ahhoz a tervhez, amelyet Ő alkotott rólunk – és nem mi magunkról. Bukdácsolva járunk az életben, de Isten ezért nem fordul el tőlünk, sőt, a lehető legközelebb jön hozzánk, hogy felemeljen, és orvosolja sebeinket. Isten nem változik, soha nem hagy el: „hisz bűneink bármily nagyok: csodás irgalmad még nagyobb” – imádkozzuk. „Ha hűtlenné válunk, ő azért hű marad, mert önmagát meg nem tagadhatja” (2Tim 2,13). Isten szereti az embert. Nem gondolta meg a megtestesülést, a kereszthalált, sőt, újra és újra megújítja a szentmisében. Az Oltáriszentségben mindig velünk és bennünk akar lenni, hogy útitársunk legyen, hogy tápláljon, hogy legyen erőnk kitartani az úton, amelyre meghívást kaptunk. Megígérte nekünk, hogy „Akinek megbocsátjátok bűneit, bocsánatot nyert” (Jn 20,23), és azt is, hogy „Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon” (Jn 6,54). Isten minden szava örök, nem változik. Isten örökké hűséges: megtartja ígéreteit.

Istenem, hiszek benned, mert örökké igazmondó vagy.
Istenem, remélek benned, mert végtelenül hű és irgalmas vagy.
Istenem, mindennél jobban szeretlek téged, mert végtelenül jó és szeretetreméltó vagy.

Áldott húsvéti ünnepeket kívánok mindenkinek!

Szilágyi Mária