Trianoni határok
Tavaly szemet szúrt, hogy az Olvasó júniusi számában, egy árva sor sem emlékezett meg Trianonról. Ebből kifolyólag kíváncsian vártam, a nemzeti ünnepeinkkel azonos időben megjelenő számokat, de sajnos csalódva lapoztam végig az újságokat. Úgyhogy, most papírt és tollat vettem a kezembe, hogy kijavítsam eddigi figyelmetlenségünket!
Felmerülhet az a kérdés, hogy miért kell egy ilyen cikknek megjelennie ebben az újságban. Válaszom egyszerű. Egy egyházi közösségnek, nem csak a hitéletben, hanem a világi dolgokban is közösséget kell vállalnia, hisz gondolkodásunk alapja, irányítója ugyan az, Jézus Krisztus! Az előző rendszer diktatórikus berendezkedésének köszönhetően elég nagy homály, tabu fedi ezt a témát.
Trianon tényekben: 1920. június 4-én a francia Versailles-ban aláírt békediktátum gyökerében változtatta meg az akkori Európa arculatát.
Magyarországtól elcsatolták területének több mint 71 %-át, lakosságának 64%-át. A nyersanyagok döntő többsége „külföldre” került, míg a gyártókapacitásoknak egy nagyobb hányada a magyar határokon belül maradt. A történelmi Magyarország oly híres só-, arany- és ezüstbányáiból például egy sem, a vasúthálózatnak csak 38%-a maradt Magyarországon. Az ország közepe és a főváros környékén koncentrálódó feldolgozóipar nagy része a csonka hazában maradt, amit viszont nem tudott volna a gazdaság kihasználni, így Magyarország behozatalra szorult ezzel is erősítve függésünket a nyugati hatalmaktól. Az erdők terén, még drasztikusabb az arány. Lombhullató erdőink, az ország területi veszteségénél valamivel még nagyobb hányadát veszítettük el, a fenyőerdőknek mindössze 2,8%-a maradt az új határokon belül! Gazdasági jelentősége is volt, hiszen az addigi faexportőr Magyarország emiatt faimportőrré vált, ezzel szintén erősítve gazdasági függésünk. Noha síkvidékeink és szántóföldjeik egy nagy része a határokon belül maradt, fájdalmas hatással volt az országra, hogy köztudottan legjobb minőségű szántóföldjeink – mint a Bánát, a Bácska déli része és a Csallóköz – többnyire a szomszédos országokhoz kerültek. Trianonnak évszázados előzményei vannak és sajnos az okainak nagy részét a szomszédos, és nyugat európai államoknak köszönhetjük, azoknak, akik még ma is jelentősen befolyásolják hazánk megítélését nemzetközi viszonylatban. A tragédia másik, és talán legjelentősebb okozója saját magunk voltunk. (Pl. az erdélyi főurak a nagyobb haszon érdekében román parasztokat telepítenek birtokaikra…)
A trianoni döntés után majd kilencven évvel később, annyi magyar él a csonka hazában, mint élt akkor a Szent Korona országaiban. Amíg tehát 6,7 millióról itt sikerült 10 millióra (150 százalék) felnőni (még egy világégés, 56-os forradalom ellenére), az elszakított területeken inkább fogyás volt a jellemző. Az elmúlt mintegy három évtizedben az anyaországban is drasztikus fogyás figyelhető meg, ráadásul, még erőteljesebb lenne a fogyás, ha nem települtek volna át sokan, nagymértékben rontva ezáltal az anyaországiak és a határon túli magyarok egymás közötti arányát. A demográfiai pusztulás betetőzi a trianoni csonkítást.
Ha ezen nem kezdünk el minél gyorsabban változtatni, és hagyjuk szétverni hitünket, családjainkat, határon túli testvéreinket, és nem tudjuk megfékezni, illetve visszahívni jól képzett életerős fiataljainkat az álcázott, külföldi rabszolgaságból, akkor „jó úton járunk” Trianon eredeti céljának beteljesülése felé! Mert, hogy ne feledjük, Magyarországot akkor meg akarták semmisíteni!
Trianon legyen hát a nagy példa, hogy jobban tartsunk össze, és a figyelmeztető jel hogy mi történik, ha hibáinkból nem tanulunk, és nem Istennek tetszően él egy nép.
Juhász Gyula soraival fejezem be: „Nem kell beszélni róla sohasem,
De mindig, mindig gondoljunk reá!”
Farkas Ete Domonkos