Kistarcsai templom
Egyik református lelkész kolléga mondta: úgy sajnálom, hogy nekünk nincs sem szenteltvizünk, sem semmink, amivel egy kicsit ki tudnánk fejezni a misztikumot. Ezek az őszinte szavak arra indítottak, hogy elgondolkodjam azon, vajon mit is jelentenek nekünk azok az apró kis jelek, amiket oly barátságosan hiányol némely hittestvérünk saját vallási életéből.
Ha komolyan vesszük azt, hogy „minden kegyelem”, azaz, hogy minden a jó Istentől származik, akkor bátran idevehetjük a testünket is, amiről Pál apostol ezt a kinyilatkoztatást teszi: Nem tudjátok, hogy testetek, amit Istentől kaptatok, a bennetek lévő Szentlélek temploma? (1Kor 6,19). De hát ki ne ölelné, csókolná élete párját, és annak gyümölcsét, saját gyermekét? Ez helyén való, és Istennek is tetsző. Ám a Lélek templomát, vagyis a megkeresztelt ember testét kizárólag csak így lehet és szabad szeretni? Ha valaki keresztet rajzol, vagy vet rá, az eltévelyedett? Nem lehet, hogy amikor az édesanya a megváltó kereszt jelét rajzolja méhe szülöttére, éppen akkor emlékezteti magát és gyermekét is a Pál apostol által mondott kinyilatkoztatásra? Vajon hogyan tarthatjuk észben, és – még inkább – hogyan tekinthetjük életünk legnagyobb ajándékának testünk megváltását, ha ezt semmiféle érzékelhető módon nem fejezhetjük ki?
Továbbá, ha minden a jó Istentől származik, akkor mit gondoljunk az eszközökről? Isten persze nem eszközöket adott a kezünkbe, hanem értelmet, aminek segítségével létrehoztuk azokat. Ám be kell látnunk, eszközhasználat nélkül az értelmünk sem tudja kihasználni a lehetőségeket. Ha ez így van, akkor vajon a vallási életünkben nélkülözhetjük-e azokat? Másként fogalmazva: a léleknek semmiféle szüksége nincs azokra a dolgokra, amik a világot adják a kezünkbe? Ha ez így lenne, akkor miért ragaszkodnánk ahhoz, hogy a keresztelés csak vízzel történhet. A víz itt csak eszköz, hiszen az Atya, a Fiú és a Szentlélek által születünk újjá. Vajon egyedül csak a víz az, ami a vallási életünkben nélkülözhetetlen „anyag”?
A templomunk búcsúja nem a rózsafüzérre akar rámutatni, hanem arra, akivel ebben az imában találkozhatunk, és akivel együtt Istenhez fordulhatunk. Akiknek a testében Isten meg tudott dicsőülni, azokat nem feledhetjük. Úgy kell rájuk, de különösen is a Szűzanyára gondolni, ahogy a zsidók tették a fogságban: Száradjon el a jobb kezem, ha megfeledkezem rólad ó Jeruzsálem. (Zsolt 137,5)
Igen, valami bizonnyal elsorvadna bennünk, ha elfelednénk Őt, aki Isten Fiát szülte a világra.
Görbe József plébános