Levelek

Kedves Uramöcsém!
A pesti szakértőbizottság nagyrecs­ki kiszállásának első estéjén vacsorára me­­net egyazon módon találtuk a kár­tya­­asztalnál a társaságot, mint ahogy ebéd után otthagytuk őket. Változás csak annyiban volt, hogy rettenetes füst csípte az ember szemét, de azért mégis észrevehette a kártyaasztal mellett föl­so­­rakoztatott üres flaskákat és azt is, hogy játékosok előtt csupán a göndör hajú fiatalembernél állott garmadában a pénz, míg az apátúr, pénztárcája helyett már a zsebeit kotorászta a különbözetek kiegyen­lítése céljából.
Megérkezésünk cím volt a kártya­par­ti föl­bom­lására és a vacsora előké­szü­leteinek meg­te­vésére. A társaság min­den egyes tagja dü­hös volt, a gön­dör hajút kivéve. Ő nyugodtan szá­­molta meg a pénzét és megjegyezte: két­száz­­hét forint negyven krajcár.
Plébánosom az ab­lak­fülkébe vonta a hely­beli bank igazgatóját és rövid be­szél­getés után attól néhány darab ban­kót vett át. Az apátúr sógora reszkető kézzel lökött meg és tett figyelmessé erre a jelentre. Elveszítette délután az egész pénzt, és most újabb kölcsönt kér. Holnap megint váltót állít ki róla. Iste­nem, mit csinál ez az ember? Koldus­botra jutunk valamennyien.
Miután az ebédlőt kiszellőzették, szét­oszlott a társaság. Az öreg mű­é­pí­tész és a színházi szakember Péterfia kollégámnak szobáját tisztelték meg látogatásukkal, az ifjúember, pedig ve­lem tartott. Rágyújtott szobámban és ott még egyszer megszámlálván a délutáni kártyanyereségét, bizalmas­kodni kez­dett. Hogy fog dühöngeni a tanácsos úr (az öreg műépítészt, a társaság vezető­jét értette alatta), hogy elnyertem a pén­zét. Pedig hát őtőle, legfeljebb ha egy tízes bankót csak­liztam el. De hát na­gyon szüksége van az öregnek a pénzre. Három asszony tartásdíja, sok pénzbe kerül. A kutyát is szőrével gyógyítják címén erős snap­szot kínáltam fel fiatal vendégemnek és csak úgy udvarias­ság­ból, érdek­lődt­em a tanácsos úrnak há­rom asszonnyal való ügyéről. Vendé­gem nem volt valami zárkózott és fi­nom titkot tartó úri ember, mert szélté­ben és hosszában ez ügyben mindent elém tárt. Hát úgy van a dolog, – mond­ta, – hogy az öreget az első felesége elkergette és a törvény tartásdíjat ítélt számára. A második feleségét ő kergette el, de hasonló­képpen tartásdíj terhével. Most aztán a harmadik asszonyt tartja, ha volna neki miből. Nem is tudom, mit csinált volna az öreg, ha nem nyeri meg ismerős érsekének tetszését, aki aztán bea­ján­lotta ebbe a mos­ta­ni beosz­tásába, ahol le­galább az ilyen­féle vi­dé­ki kiszállá­sok­kal né­mi mellékeshez juthat.
Ifjúi tapasztalatlansá­gom­ban elé­ge­det­lensé­gem­nek adtam kife­je­zést a fölött, hogy egyházi oldalról ilyen személyt ajánljanak, aki törvénytelen har­ma­dik há­zas­ságában él, egyéb­ként bár­milyen je­les férfi is legyen. Ven­dégem azon­­ban tu­do­mást sem vett ki­fo­gá­som­ról, hanem bő­be­szédű­en folytatta társainak bemu­tatását: Hát bizony neki ne­héz sorsa van. Eleget is irigyli kollé­gán­kat, a színházi szakembert. Ez ugyan agg­legény, de négy háztartást tart. Van neki azonban miből: kanonok (székes­egy­házi javadalmakkal bíró pap) a nagy­bátyja, attól hol ezen, hol azon a címen rendkívüli segélyeket vág ki. Szeme­met, számat tátottam el és nagyot gon­doltam, de nem szóltam semmit. Ven­dégem pimaszul folytatta: He, he, he! Pompásan megvágtam őket. De a leg­többet mégis csak az apátúrtól nyer­tem. 150 forintja van a zsebemben! Még egy ilyen kedves szórakozó délu­tán és ki lesz a legújabb munkámnak a nyomda­költsége.
Anélkül, hogy érdeklődtem volna leg­ú­jabb munkája felől, elbeszélte, hogy összegyűjtötte az egész világnak a római mitológiából a hegyek, erdők istenének festményeit, és azokat fogja korszakalkotó könyvben, festmények­kel együtt kiadni. Egészen bizonyosra veszik, hogy annak alapján megkapja a festőművészeti iskola egyik műtör­té­neti professzori állását.
Tovább is beszélt volna, de va­cso­rá­ra hívtak bennünket. Az egész vacsora alatt az ifjú elbeszélésének erkölcsi oldala járt eszemben. Nem fejtem ki, mert Kedves Uramöcsém ismételten és ismételten tiltakozott az üdvös tanúsá­gok szóban való levonása ellen, azt az olvasókra akarja bízni. Csupán annyit említek meg, hogy a papi aján­lás, és a papok által támogatott rokonok sok kellemet­lenséget okoztak. Hány em­ber jut jó álláshoz egyházi segítség­gel, és hány rokon él nem éppen Krisztus Szívének tetsző életet egyházi eredetű pénzből. Bizony Kedves Uramöcsém, ebben a pont­ban nem egyszer job­ban kinyit­hatnánk szemünket.
A következő esemé­nyek elmon­dását rövi­debbre fogom. Vacsora után foly­tatták a kártyát azon a címen, hogy al­kalmat adjanak a fiatal göndör hajú nyeresége visszaszolgáltatására. Az ered­­mény azonban az lett, hogy az apát­úr újonnan kapott bankói is a fiatal ki­küldöttnek a zsebébe vándoroltak. Más­nap délig aludtak, dél­ben aztán be­néztek a templomba is. Most csak terep­szemlét tartottak és a tulaj­don­képpeni munkát délutánra hagy­­ták. Az éjszakai alvásnak ebéd­utáni pótlása után, úgy négy óra tájban, fehér köpe­nye­get öltöttek mindhárman, és most már a kórusra is fel­me­rész­ked­tek. Kö­rül­járták annak zegeit, zugait és vé­ge­zetül tekintetüket a fölszabadult fres­kónak kéttenyérnyi helyére fordí­tot­ták. Hol közelről, hol távolról nézték, na­gyító üveget vettek elő, azon nézték, és nagyokat hümmögtek hozzá. Végül az építész formálta meg egyetlen szóban a bizottság véleményét, határozottan ki­je­lentvén, hogy: freskó.
A színházi szakember ezalatt ész­revette, hogy a freskó fölé pingált Krisz­­tus-kép pontosan az orgona két síp­ládája között kezdődik és ebből arra következtetett, hogy az alatta lévő régi és kutatás alatt álló freskó valószínűleg a sípládák mögött folytatódik. Kiadták a parancsot, hogy a sípládákat másnap el kell távolítani, szakember hiányá­ban, az egyik asztalosmestert bízzák meg ennek végrehajtásával.
Este újabb kártyacsata kezdődött plé­bánosunk újabb vereségével és más­nap tíz óra után folytatódott a kutatás. Az asztalosok egymás után feszítették szét a sípládák állványait. Egyiknek há­ta mögött porlepett, régi sipkaféle fej­védő került elő. A bizottság, mint egy héja a verébre, csapott rá. Kézbe vették, forgatták. A színházi szakember meg­je­gyezte: érdekes stílű fejvédő. A darab kézről, kézre járt. Formátlan, piszkos, zsíros szalagnélküli kalap volt. Vita indult afölött, amelynek során a fiatal göndör hajú legalább száz évesnek, a színházi szakember, pedig kétszáz évesnél is idősebbnek monda. Végre mégis csak az előbbi döntötte el a vitát azzal, hogy ő egy olasz mester „Utolsó vacsora” című képén hasonló fövegben látta ábrázolva az apostolokat. Evvel aztán a kalap olasz származása el is volt döntve és valószínűnek tartották, hogy a freskót pingáló, ennek alapján meg­állapíthatóan olasz művészé lehetett, aki munka közben a sípláda belsejébe tette a föveget és aztán ottfelejtette azt, a munkások, pedig a sípládát helyére tolván, jó százötven esztendőre elrej­tet­ték e múzeumba való darabot az utókor számára.
A sípládák eltávolítása után valóban ott volt a régi festmény oldalsó és alsó része. Angyalok szárnyait, lábait és ruháit ábrázolták ezek, melyek alatt olvasható volt a festőnek saját kézírása is, elég világosan kivehető betűkkel. A fiatal göndör hajú hamarosan ki is silabizálta: Punyi, mondta. Már a név is mutatta, hogy valami olasz festő le­he­tett. Meg van hát a freskó származása és ideje oldva. Punyi festő tudomásom szerint százötven évvel ezelőtt élt.
Miután a műépítész és a színházi szakember komoly megfontolással csat­lakozott a fiatalabb kollégának vé­leményéhez, csoszogva közeledett a végzet Miska bácsinak, az öreg orgona fujtatónak személyében. Régi portékája volt ő már a templomnak, lehetett vagy nyolcvan esztendős. Gyerekkorában kezdte a mesterséget, az orgonafujtatást és megmaradt benne hűségesen. Annyi­ra hozzánőtt a kórushoz, hogy azt saját birodalmának tekintette és most is azért jött, hogy utánanézzen, mit csinálnak ot­tan. Tekintete az orgona padjára he­lye­zett, százötven esztendős olasz ere­de­tűnek mondott kalapra esett. Kö­ze­lebb ment hozzá és aztán szavából kiérezhető nagy örömmel felkiáltott: megvan a kalapom!
A fiatal göndör hajú a múzeumi érté­kű kalapnak védelmére kelt és meg­magyarázta Miska bácsinak, hogy té­ved, mert az nem lehet az övé, hiszen az egy őskalap. Miska bácsi azonban nem hagyta magát: Az enyém, bíz az! – erő­sí­­tette. Amikor a Krisztus képet fes­tet­ték, aztán az orgonát javították, akkor veszett el. A rusnya férgek belere­no­vál­ták az orgonába. Enyém, bíz az! Itt van a lyuk is rajta, amit Punyi sógor hasított bele, amikor megbicskázott a festménye mi­att. Úgy történt az kérem, hogy az öreg plébános úr, teszik tudni, a mostaninak negyedik elődje, ide festette ezt a fe­szü­letképet, meg megnagyobbí­totta a sípo­kat, az orgonát, Punyi sógor nagyon ha­ra­gos volt, hogy ilyeténkép­pen az ő fest­ményét eleszkábolták (hoz­zá nem értően eltakarták). Ezen aztán összevesztünk, mert én megmondtam ne­ki, hogy a plé­bá­nos úr tudja, mit csi­nál. Osztán, ve­sze­kedés közben a sógor bicskával a fejembe vágott, és ekkor lyukadt ki a kalap, meg itt a fejem is egy kicsit csak, tessék megnézni.
A kényes csendben, mint az orgyil­kos tőre vágott bele Péterfiának kérdé­se: Hát ki volt az a Punyi? Miska bácsi megadta a történelmi magyarázatot: Hát a piktor az alvégről. Meghalt már vagy húsz esztendeje. Drótostót volt az ré­gen, de piktor lett belőle, és ő volt a leg­híresebb piktor a faluban. A nagy kocsma ivójának a falán azt a várkas­télyt is ő pingálta. Ő pingálta ezt az an­gyal­képet is ide a kórusra, de az öreg plébános úr, Isten’ nyugosztalja, nem szenvedhette a képet és ráfestette vala­mi Pestről hozott másféle piktorral ezt a feszület-képet itt. Meg lehet kérdezni Punyi Jóskát is, ha nem hiszik. Az a fia még most is piktor. Ott lakik az Aszta­los utca végén. De most az előbb lát­tam, hogy Lábigynak Áronnak festi újra a címertábláját a szatócs boltjának ajta­jára.
Halotti csend következett erre a kóruson. Plébánosom találta föl lege­lőszőr magát: sarkon fordult és lement. Utána a fiatal göndör hajú következett a helyzet fölfogásában, aki vidám kacajra fakadt és megelégülten megjegyezte: No, ezt is megbizottsá­goz­tuk! A két öreg kollegája hason­ló­képp nem fogta valami tragiku­san föl a dolgot, hanem a kórus egész bábeli föl­for­dulását ott­hagy­va, megindult a plé­bá­nia felé. Mi is követtük őket, hátra­hagyván a kórus romjai között merengő fújtatót, gazdá­já­val, Pintes Gergő bá­tyánk­kal, aki le­hangoltan morogta: – De azért ez a fel­írás nem marad az én fe­jem fölött, ha az utolsó megtakarított garasomba kerül is.

A plébánián aztán a bizottság meg­szer­kesztette szakvéleményét, melynek értelmében „hosszas és beható vizsgálat után megállapították a kiküldöttek, hogy a vizsgálás tárgyául tétetett fest­mény egyszerű falusi piktornak munká­ja és sem műértékkel, sem pedig törté­nel­mi értékkel nem bír.”
Kétnapi további ott tartózkodás és kár­tyázás után aztán a pesti urak eltá­voz­tak, és a plébánián hátrahagyták az apát­urat négyszázötven forint adósság­gal és azzal a drágán megvásárolt tanú­sággal, hogy a papi ember ne igen ka­lan­dozzék olyan területre, amelyhez nem ért és ne iparkodjon olyan babé­rokat szerezni, amelyeket nem a tisz­tes­séges papi munka verejtékével öntö­zött meg.
Kedves Uramöcsémnek és az ifjabb generációnak figyelmébe ajánlja ezt az erkölcsi tanulságot barátja, az öreg plébános.