Levelek

Kedves Uramöcsém!
A pesti küldöttek távozása után elég csendesen múltak a napok a nagyrecski plébánián. A freskó napvilágra hozásából nem lett semmi. A pénz, amit az új festményre Gergő bátyámmal közösen összeadtunk, reáment az orgona helyreállítására, mert az asztalosok által végbevitt szétszedése után ugyanis orgonamestert kellett hozatni a püspöki székvárosból. A megbontott fal is problémát okozott. A templom padlásán megvolt még a régi nagy oltárkép. Gergő bátyám lehozatta, a plébánia udvarán megtisztogatta, belakkozta és aztán a hatalmas vásznat, mely Szent Vencelt, templomunk védőszentjét ábrázolta állatai közepette, felakasztatta a kórus hátfalára.
A plébánián is a maga rendjében ment minden, csak még az addiginál is jobban spóroltak a konyhán. Be kellett hoz­ni a 450 forint adós­ságot. Ez volt az oka annak is, hogy az apátúr abban az évben nem ment Karlsbadba, hanem csupán néhány napos szünidőt vévén magának, meglátogatta egyik plébános iskolatársát. Épp e látogatás alatt került ifjú életembe az újabb forduló.
Egy hétfői napon sürgöny érkezett a plébániára. Gergő bátyánk bontotta fel és behozta Péterfia káplánkollégám szo­bájába, ahol én is tartózkodám. Mely­tekről szól ez? – kérdezte az öreg irodavezetőnk. Fürgébb ember lévén, mint hájas kollegám, kikaptam kezéből a sürgönyt és elolvasám: „Új káplánom azonnal jöjjön. Pantoffel.” Ez csak magának szólhat testvér, tömködte meg pipáját Péterfia kollegám. Majd saj­nál­ko­zóan hozzátette: Szegény, szerencsétlen Pantoffel, megint új káplánt kap. Amint így tanakodánk, Gergő bátyánk, ki időközben elhagyta szobánkat, visszatért egy, a püspöktől jött hivatalos levéllel. Nem szokásom ugyan fölbontani a hivatalos postát, mondá, de hát ebben az esetben, úgy gondolom, kivételt kell ten­nem. Az egyházmegyei hatóság ugya­nis nem tudja, hogy az apátúr barátja látogatására utazott és az esperesnek sem jelentettük be a dolgot. Ilye­ténképpen az ő érdekében cselekszünk, ha nagyobb kellemetlenségek elkerülése okából eme hivatalos levelet fölbontjuk, szólott, és szándékát tettekre is váltotta.
A kopertából nem a szokásos elhelyezési blanketta került ki, hanem két le­vél, melyek egyikében engem, a másikban, pedig plébánosomat értesíti az egyházmegyei hatóság, hogy a tífuszban megbetegedett és kórházba szállított gomorházi káplánnak ideiglenes helyettesítésére, előbbi állomásomnak meghagyása mellett, engem rendelnek ki. Nem nagyon bántam ezt a rendelkezést, mert egy kis változatosságot hozott a már-már egyhangú nagy­recski életembe. Azonkívül az előbbi he­lyemen való meghagyásban holmi megelégedést és főpásztori bizalmat véltem látni. Tüstént csomagolni men­tem, de Péterfia káplántársam és Pintes Gergő bátyám lebeszéltek az aznapi elutazásról, mondván, hogy az apátúr föltétlenül hazajön másnap vagy harmadnap és rossznéven venné, ha közben távozom.
Így cselekedtem tehát. Harmadnap megérkezett az apátúr és elébe menvén az indítóházhoz, elmondám az újságot. Tudomásul vette és talán még örült is, hogy a vakációra egy kenyérfogyasztóval kevesebb lesz a plébánián. Nem kerülte el azonban a figyelmemet megjegyzése, amelyet új állomáshelyem hallata kiváltott belőle. Ő is körülbelül ugyanazt mondta, mint Péterfia kollégám: Hát szegény, szerencsétlen Pantoffelhez megy?! Szöget ütött fejemben a sajnálkozó megjegyzés. Megkérdeztem az apáturat, hogy miért nevezi Pantoffel plébános urat szerencsétlennek. Osztálytársam volt, mondta az apátúr, egyik plébánián együtt működtünk, mint káplántársak. Nagyon művelt volt, sok nyelven beszélő és igen lelkes pap. Egykor egyházmegyénk legbuzgóbb káplánja volt, de aztán megváltozott.
Hazamenet első dolgom volt, hogy fölkerestem Péterfiát. Biztosra vettem, hogy többet tudok majd ki tőle Pantoffel emlegetett szerencsétlenségéről, mint az apátúrtól. Nem is csalódtam. Hát bizony testvér, mondta Péterfia, Pantoffel plébánosra úgy nézett rá valamikor az egész egyházmegye, mint Szent Pál buzgóságával, és tudásával, Szent János szép lelkével és Szent István első vértanú bátorságával ékes minta papra. Lelki vezetőnek akarták bevinni a papnevelő intézetbe. De az egyházmegyei központba való áthelyezés valami előnyt élvező miatt elmaradt, és Pantoffel erre megváltozott. Valami kis plébániát szerzett egy világi kegyúr révén. Igaz, és tagadhatatlan, hogy ezután is tette lelkipásztori kötelességét, de már nem volt benne a régi igazi lelkesedés.
Másnap Gomorházára utaztam. Pont déli harangszóra értem a plébániára, ahol a napsütéses, tágas szerényen berendezett verendán Pantoffel plébános fogadott. Elnyűtt civilben volt, lábain mamusz, a fején nagyapó-sipka. Eszembe jutott kispapi lelki vezetőnk megjegyzése: „Nem mutat jóra, mondta egykori spirituálisunk, ha a pap napközben túlságosan lezseren, könnyedén van öltözve. Ez annak a jele, hogy nem kész a hívek szolgálatára.”
Ideiglenes plébánosom csendesen, szinte jóságos szelídséggel fogadott. Isten hozta, kedves káplán úr, üdvözölt és aztán leültetett. Szép szál és jóságos tekintetű ember volt. Kék szemeivel végignézett rajtam és aztán hangjából észrevehető meghatódottságával szólt: „Valahányszor ilyen fiatal paptestvért látok, mindig eszembe jut az én boldog káplánságom.” Lehajtotta fejét, maga elé nézett. Nem tudom mire gondolhatott. Talán arra, hogy amikor olyan korú volt, mint én, nem volt fáradt, és lelkesen dolgozott.
Elgondolkodtam, és szégyenkezve kell bevallanom Kedves Uramöcsémnek, nem tudott mit válaszolni szerető barátja az öreg plébános