„Ébredj ember mély álmodból, megszabadulsz rabságodból” – énekeljük adventben.
De hogyan ébredjünk? És ki ébreszt föl minket?
A kétféle óra
Kétféle órához igazo­dik az életünk. Az egyik inkább az éggel van kapcsolatban, a másik pedig inkább a földdel. Mindkettő haszná­la­tos, csak éppen mind­ket­tő másra. Thomas Merton, a hajnali imaórára kelve mindkettőt megfigyelte. Lássuk, ho­gyan!
„Így ébred a völgy. Hajnali negyed háromkor minden csöndes, kivéve a kolostor: szól a harang, kezdődik a zsolozsma. Kívül semmi nesz sem hallatszik. Az ébredő ma­darak első füttyei jelzik a még fénytelen hajnali ég ‘érintetlen pontját’. Az áhítat és a kifejezhetetlen ártatlanság pillanata ez, amikor a mennyei Atya tökéletes csöndben kinyitja a szemét. A madarak szól­ni kezdenek hozzá, nem folyamatos énekkel, hanem hajnali ébredésük kérdésével, érintetlenségük pontjáról. Mozdulatuk azt kérdezi, itt van-e az ideje, hogy életre keljenek. Az Atya igennel válaszol. Erre egyik a másik után fölébred, és madárrá válik.”
Íme, minden ébredés a fénytelen és mozdulatlan sötétség mélyén kezdődik el. Ahol a teremtés alszik. És Isten is alszik, a teremtéssel közös dunyha alatt. Ekkor – írja Merton – „a mennyei Atya tökéletes csöndben kinyitja a szemét. A madarak szólni kezdenek hozzá…”
Hanem a madarak már fészkelődnek, mielőtt az Atya kinyitotta volna a szemét. Fészkelődnek és forgolódnak, mint vakáció reggelén a közös hálóban korábban ébredő gyerekek. Ők is fészkelődnek, forgolódnak, hogy apró neszeikkel, pusmogásukkal siettessék a hanyatt dőlt, álomba csukott szemű szüleiket, akik ilyenkor, legszívesebben, másik oldalukra fordulnának.
A gyerekek korábban ébrednek, mint a szüleik. A madarak is, mielőtt a mennyei Atya tökéletes csöndben kinyitná a szemét. De hogy van ez velünk, Isten gyermekeivel?
Valahogy úgy, hogy létezik egy bizonyos, minden ébredést megelőző titkos kapcsolat. Isten és az alvó teremtés között. Az alvó Isten-gyermekek és a becsukott szemmel is vir­rasz­tó mennyei Atya közt. Hisz a tiéd nyitva, Atyám, amíg alszom, vigyázz reám! Igen, amíg alszunk, amíg a min­denség az igazak álmát alussza – Isten, csukott szemmel virraszt fölöt­tünk. És ő, ő az, aki csukott szemmel és mozdulatlanul, megadja a kezdőlökést az ébredéshez. Erre hallgatva ébrednek előbb a madarak. És erre hall­gatva ébredhetünk önmagunkra mi is. Isten és ember közös szívverésének égi órakattanására.
Mi, Isten gyermekei magunktól ébredünk. De az ébredésünkhöz a kezdőlökést az Atya adja meg. Ahogy majd feltámadásunkhoz is – annak idején.
De létezik egy másik óra. Merton, az ébredés misztériumában továbbhaladva így folytatja: „Az ember bölcsessége azonban nem jut el ide, mert mi egyeduralkodóvá lettünk, és nem kérünk engedélyt senkitől. Rettenthetetlenül és elszántan nézünk a reggeleink elé. Tudjuk az időt, és diktáljuk a feltételeket: óránk azt bizonyítja, hogy nekünk kezdettől fogva igazunk van. Tudjuk, mennyi az idő.”
Igen, óránk nekünk van, a miénk, de ez egy másik óra. Nem Isten szívdobbanása, hanem kvarckristály, göndörhajszálú csigarúgó a lelke, amelynek moccanása nincs közvetlen kapcsolatban a mennyei Atya szívverésével. Ezt az órát, mint otthon a vekkert, bármikor hatalmunkban áll leállítani vagy elindítani. Mutatóját, nemcsak téli vagy nyári időszámításkor, előrébb vagy hátrébb csavarni. Ez az óra az emberi szándék kezében van.
Képes ugyan, mint az atomórák, évmilliók alatt alig egyetlen másodpercet hibázni. És képes csörgőtestvérük a dobhártyán keresztül a testnek ébresztőt fújni. De csak a testnek. Csak a testünknek. A lelkünk fölött ugyanis nincs hatalmuk. Így viszont csak gép ébreszt gépet. Csörömpölő bádog noszogatja, gépies ébredésre, zörgő csontjainkat.
Advent ideje, a lelki ébredés képességeinek kiművelésének ide­­je. Odahallgatás az álmában is velünk virrasztó Isten szívritmusára, hogy részünk legyen az ég madarainak jóízű ébredési tudományából. Amely­re olyan nagy szük­ségünk van ilyentájt: amikor téli reggeleink a vaksötétben kezdődnek el.

Hegyi Balázs