Gyerekkoromban az új lakásban egy ideig még cserépkályhákkal fűtöttünk. Közülük a legszebb a nagy bérház egyetlen erkélyes szobájában, a nagyszobánkban állt. Magasba szökő, vajfehér, gyönyörű ornamentikákban gazdag, régi kályha volt. Talán azért lehetett ilyen szép, mert ezen az emeleten lakott annak idején a ház tulajdonosa. Hanem a kályháink akkorra már kivénhedtek. Füstjüket nemcsak kifelé, de befelé is eregették. Lecserélték tehát a szüleim, gázkonvektorokra.
Akkor ez, a hat éves gyerek-énemnek nagy újdonság volt. Ott hasaltam kíváncsian a kis kémlelő ablaka előtt, és vártam, hogy belobbanjon. Ujjnyi őr­láng­já­nak kékje ott imbolygott belül a jobb sarokban. És ha már úgy érezte, az egészet belobbantotta. Ezt a pillanatot vártam. Amikor az egyetlen lángocskától az egész belobban. Szétterjedő fésűszerű fogazata, mint egy vicsorgó sárkány.
Megkezdődtek a rorate szentmisék. Akik itt vagyunk, mind megannyi őrláng vagyunk – a szundikálók vagy épp már dolgozók nevében. Az éjszakai őrségnek lényege az, hogy ne az egész laktanyának kelljen virrasztania azért, hogy éjjel-nappal éber maradjon. Vetésforgóban kijelölnek néhányat, hogy virrasszon a többiek helyett. Amikor pedig szükséges, őrlángja belobbantsa a többieket. Így most Ezekiel nekünk mondja: Emberfia, Izrael házának őrévé rendeltelek (3,17).
A rorate szentmiséken való részvételünk tehát nem elsősorban egyéni sportteljesítmény. Persze, fáradsága mellett megajándékoz a helyzet különleges, csak általunk átélt, személyes élményével.
Emlékszem, soha nem láttam olyan szépnek a varjakat, mint a hajnal előtti éjszakában kinn, a kettes őrségen, amikor a nagy fenyők ágain ott ültek sorban, a telihold óriásreflektorának előterében.
Akik itt lehetünk, azok itt vagyunk egyrészt a saját örömünkre. De nemcsak a saját hasznunkra vagy örömünkre, hanem mindenki javára. Szolgáljuk mások üdvösségét is. Mint az őrláng. Vagy mint a sötétben fel-alásétáló, minden neszre éber katona.
Hegyi Balázs: Adventi gondolatok rorate szentmiséken